2015. december 29., kedd

Chapter 142

Meglepetééés! :D
Ha szünet van, akkor jön a rész kedden is! És hát most szerencsére több időm van a fordítással foglalkozni, mint az elmúlt hónapokban, ráadásul az őszi szünetben elmaradt a dupla rész, szóval ezt igyekszem bepótolni, ahogy ígértem is. A fejezet ismételten édes, a végét különösen imádni fogjátok szerintem, alig várom a véleményeiteket :D És mivel a következő csak pénteken érkezik, amikor már elseje lesz, így ez az utolsó bejegyzés idén, úgyhogy már most boldog újévet kívánok nektek! ❤ Ó, és ha valaki megy bulizni, akkor csak óvatosan! :D
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 142
 
Miután a lakás tiszta az én követelményeimnek, nem Harryének, elmegyek a boltba, hogy vegyek néhány dolgot arra az esetre, ha Ken, Karen és Liam átjönnek. Harry megpróbált elkísérni, de tudtam, hogy egész végig vicceket próbálna meg mondani nekem, szóval rávettem, hogy maradjon otthon. Megbizonyosodott róla, hogy addig mondja nekem a vicceket, amíg ki nem sétáltam az ajtón.
A kis élelmiszerbolt az utcában a lakásunktól, a Conner’s általában üres, de ma vevőkkel van tele. A pultnál lévő idősebb nő bosszúsnak tűnik, ahogy az áruimat a szalagra helyezem. Miután beolvassa a dolgaimat, elhúzom a bankkártyámat.
- Ebben a sorban csak készpénzzel lehet fizetni – förmed rám.
Felnézek a kis jelzésre a feje fölött, amin tisztán olvasható, hogy „csak készpénz”. Nagyszerű.
- Gondolja, hogy csak most az egyszer fizethetnék a kártyámmal? – kérem. Az előbb álltam húsz percet a sorban, tényleg nem akarok újra várni.
- Nem lehet, sajnálom – válaszolja a szürke hajú nő.
- Ó, ne már, Gloria, csak egyszer – szólal meg egy barnult bőrű fiatalember fekete hajjal a mellettünk lévő kasszából. Egy bájos mosollyal ajándékozza meg a nőt, mire az felsóhajt.
- Csak most az egyszer – adja be a derekát, én pedig megköszönöm neki, mielőtt ismét elhúzom a kártyámat. Megfordulok, hogy megköszönjem a hollóhajú fiúnak, de ő már nincs a kasszában.
Amikor kilépek, megüt a hideg levegő, amitől kiráz a hideg. Alig várom a tavaszt, remélem, nem lesz hosszú a tél idén.
- Néha egy kicsit túl komolyan veszi a munkáját – szólal meg egy hang, megfordulok, és a benti srácot látom meg. A névtáblájára Jonah vagy írva, most pedig egy vastag fekete kabátot visel.
- Meg tudom mondani – nevetek fel. – Köszönöm azt, egész nap sorban álltam volna.
- Nem probléma. Örülök, hogy segíthettem – mosolyodik el, aztán a fejére teszi a bukósisakját.
- Köszi, még egyszer – mondom neki, majd figyelem, ahogy felszáll a motorbicikliére.
Nem tudom, mennyire okos dolog motorozni ebben az időben, de legalább most nem havazik. A motorja egy hangos robajjal elindul, én meg beszállok az autómba.
Amikor visszatérek, Harry a kanapén ül a dolgozós iratgyűjtőjével az ölében és egy tollal az ajkai között. Imádom őt így látni, valami azzal kapcsolatban, hogy dolgozik, annyira vonzó. Harryvel kapcsolatban minden vonzó, de ez a lista teteje felé van.
- Ez minden vagy van még több szatyor? – kérdezi, elmozdítva az iratgyűjtőjét az öléből és a kisasztalra helyezi.
- Ez az összes – sétálok a konyhába, hogy elrakjam az élelmiszereket. – Felhívtad már apukádat? – kérdezem a konyhából.
- Nem… rád vártam – feleli. Pillanatokkal később megjelenik a konyhában, aztán leül az asztalhoz. – Felhívom most – sóhajt fel.
Én bólintok, majd leülök vele szemben, miközben Harry a füléhez teszi a telefonját.
- Uh… szia – mondja Harry a készülékbe. Kihangosítja a telefont, és az asztalra helyezi.
- Harry? – Ken hangja meglepett.
- Ja… uhm, nézd, azon gondolkoztam, hogy át akartok-e jönni vagy valami.
- Átmenni? – kérdezi Ken.
Harry felnéz rám, én pedig meg tudom mondani, hogy a türelme máris fogyóban van. Kezem átnyúl az asztalon, hogy az övén pihenjen, aztán bátorítóan bólintok.
- Igen… te, Karen és Liam. Átadhatjuk az ajándékokat, mivel tegnap ezt nem tettük meg. Anya már elment – mondja.
- Biztos vagy benne, hogy ez rendben van? – kérdezi Ken a fiától.
- Az előbb kérdeztem meg, nem? – feleli Harry, mire megszorítom a kezét. – Úgy értem… igen, rendben van – javítja ki magát, én pedig rámosolygok.
- Oké, nos, hadd beszéljek Karennel, de tudom, hogy fel lesz villanyozva. Milyen időpont lesz jó nektek?
Harry rám néz. Eltátogom, hogy „két óra”, majd el is mondja az apjának.
- Oké, nos, találkozunk kettőkor.
- Louis majd elküldi Liamnek a címet – feleli Harry, aztán megszakítja a hívást.
- Nem volt olyan rossz, ugye? – kérdezem Harrytől.
- Persze – forgatja a szemét.
- Mit kellene felvennem?
- Azt – mutat a farmeromra és a WSU pólómra.
- Biztos, hogy nem. Ez a mi karácsonyunk.
- Nem, ez a karácsony utáni nap, szóval farmert kellene viselned – mosolyodik el, és ujjaival az ajakpiercingjét csavargatja.
- Nem veszek fel farmert – nevetek fel, majd a szobába indulok, hogy eldöntsem, mit viseljek. A vörösesbarna pólómat és khaki nadrágomat veszem ki a szekrényből.
Ezek a ruhák sok emléket őriznek a számomra, az első diákszövetségi bulira vettem fel, amire Tristannal mentem. Hiányzik Tristan minden haragom ellenére, amelyet érzek… éreztem felé. Úgy érzem, hogy elárult, de ugyanakkor igaza volt, amikor azt mondta, nem volt fair tőlem, hogy megbocsátottam Harrynek, neki viszont nem, Harry volt az, aki a legtöbb kárt okozta.
- Min gondolkozol azzal a csodálatos elméddel? – kérdezi Harry.
- Semmi… csak Tristanon gondolkoztam.
- Mi van vele?
- Nem tudom… hiányzik, félig-meddig.
- Ó.
- Neked hiányoznak a barátaid? – kérdezem. A levél óta nem említette meg a barátait.
- Nem, inkább veled tölteném az időmet, mint velük – von vállat. Élvezem ezt az őszinte Harryt.
- Akkor is tölthetsz velük egy kis időt – mondom neki.
- Gondolom. Nem tudom, se így, se úgy nem igazán érdekel. Akarsz egyáltalán a közelükben lenni… tudod, mindazok után? – szemei a padlóra fókuszálnak.
- Nem tudom… de hajlandó lennék legalább megpróbálni és meglátni, hogyan alakul. Bár nem Mollyval – ráncolom a homlokomat.
- De ti ketten olyan nagyszerű barátok vagytok – mosolyodik el.
- Ugh, elég belőle. Mit gondolsz, mit fognak csinálni szilveszterkor? – kérdezem, nem tudom, milyen lesz mindenki közelében lenni, de hiányzik, hogy legyenek barátaim, vagy akikről azt gondoltam, hogy a barátaim.
- Valószínűleg lesz egy buli. Tessa megszállott a szilveszterrel, biztos vagy benne, hogy el akarsz menni szórakozni?
- Igen… ha az arcomba robban, akkor itthon maradunk jövőre – mosolyodom el.
Harry szemei kitágulnak, amikor megemlítem a jövő évet, de úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom. A mai napnak békésnek kell lennie, figyelembe véve, hogy újra megpróbáljuk a karácsonyt, és az eredeti hatalmas katasztrófa volt.
- Készítenem kell valamit mindenkinek, amit ehetünk. Három órát kellett volna mondanom, máris dél van, és még kész sem vagyok – húzom végig a kezemet sminkmentes arcomon.
- Menj és készülj el, majd én csinálok valamit… csak bizonyosodj meg róla, hogy csak azt eszed meg, amit a tányérodra rakok – vigyorodik el.
- Azzal viccelődsz, hogy megmérgezed az apádat, bájos – ugratom, mire ő vállat von, mielőtt elhagyja a hálószobát. Megmosom az arcomat, mielőtt megcsinálom a hajamat quiff-be.
Mire befejezem a készülődést és felöltözöm, fokhagyma illatot érzek a konyhából. Finom az illata.
Amikor csatlakozom Harryhez a konyhában, az asztalra vannak kirakva a tálcányi gyümölcsök és zöldségek, amiket a Conner’s-ben vettem, tányérokkal és evőeszközökkel együtt. Le vagyok nyűgözve attól, ahogy megterítette az asztalt, és küzdött az ösztönnel, hogy átrendezzen néhány dolgot. Annyira örülök, hogy Harry hajlandó volt áthívni az apját a lakásunkba, és még jobban megkönnyebbültem, hogy úgy tűnik, igazán jó hangulatban van ma. A társaságunk harminc percen belül itt lesz. Feltakarítom a kis rendetlenséget, amit Harry csinált főzés közben, így a lakás ismét makulátlan.
- Köszönöm, hogy mindezt megcsináltad – fonom karjaimat a dereka köré, ahogy feláll a sütő előtt.
- Semmiség – von vállat.
- Jól vagy? – kérdezem, aztán elveszem karjaimat a derekáról, szembe fordítva őt magammal.
- Igen… jól vagyok.
- Biztos vagy benne, hogy nem vagy egy kicsit ideges? – érdeklődöm, meg tudom mondani, hogy az.
- Nem… vagyis csak egy kicsit. Csak kurvára furcsa, hogy átjön, tudod?
- Tudom, nagyon büszke vagyok rád, hogy áthívtad őt – nyomom az arcomat a mellkasához, kezei pedig a derekamhoz mozdulnak.
- Igen?
- Persze hogy igen, ba… Harry.
- Mit akartál mondani?
- Semmit – rejtem el az arcomat. Nem tudom, honnan jön ez a hirtelen késztetés, hogy beceneveken hívjam őt, de ez kínos.
- Mondd el – búgja, majd felemeli az államat, hogy kényszerítsen arra, hogy előbújjak.
- Nem tudom, miért hívtalak meging majdnem babe-nek – veszem alsó ajkamat a fogaim közé, mire Harry mosolya megnő.
- Rajta, hívj úgy – feleli.
- Ki fogsz nevetni – mosolyodom el gyengén.
- Nem, nem foglak. Én folyton bébinek hívlak.
- Igen… de az más, amikor te csinálod.
- Hogyan?
- Nem tudom… szexibb vagy valami… romantikusabb. Nem tudom – pirulok el.
- Szörnyen szégyenlős vagy ma – mosolyodik el, aztán egy csókot nyom a homlokomra. – Bár tetszik, szóval gyerünk, hívj úgy – mondja nekem.
- Oké – ölelem meg szorosabban.
- Oké mi? – tudom, hogy rám vigyorog.
- Oké… babe – furcsa íze van a szónak a nyelvemen.
- Még egyszer.
Kiengedek egy meglepett nyüszítést, ahogy felemel a pult tetejére és a lábaim közé áll.
- Oké, babe – ismétlem meg. Arca sötétebb rózsaszín, mint a szokásos.
- Tényleg imádom. Ez… mit mondtál? Szexi és romantikus? – mosolyodik el. Egy hirtelen bátorságtól újra megszólalok.
- Az, babe? – mosolyodom el, aztán megint megharapom az ajkamat.
- Igen… hihetetlenül szexi – nyomja ajkait a nyakamhoz, amitől kiráz a hideg, miközben kezei felfelé haladnak a combomon. – Ne gondold, hogy ez távol tart – rajzolnak köröket az ujjai a khaki nadrágomon.
- Az talán nem, de vendégek jönnek át hozzánk – felelem. Kopognak az ajtón, amitől megugrom, mire Harry elmosolyodik.
- Ó, bébi… az sem fog – kacsint, majd az ajtó felé sétál.

2015. december 25., péntek

Chapter 141

Sziasztok! :)
Ha péntek, akkor After Larry rész, még karácsonykor is! Ilyenkor amúgy is hoztam volna egyébként, idén ez most éppen egybeesett. Hála a jó égnek, ez most egy nagyon édes, ultra cuki fejezet lett, karácsonykor más nem is lehetett volna :D És most kivételesen több dolog is van, amit el kell magyaráznom a rész előtt. Van benne viccmesélés, ami az eredeti Afterben (Harry+Tessa) nincs, abban ekkor Tessa éppen menstruál, ez értelemszerűen Louis-val nem történhet meg, így a külföldi lányok, akik átírják a sztorit, ezt a viccmesélést tették be helyette. Az első poénnál (inkább csak "poénnál", majd meglátjátok, miért) zárójelben van, hogy sheet music, ami kottát jelent. Az elefántosnál pedig azért írtam úgy, hogy "ormányukat/úszónadrágjukat", mert a csattanója ennek a viccnek a trunk, ami mindkettőt jelenti, így talán érthetőbb valamennyire a poén. Ezek egyébként borzalmasan rossz viccek, látszik, hogy angol szóviccek, ebből fakadóan pedig lefordítva már nem olyan hatásosak. Remélem, nagyjából érthetően magyaráztam el azért :D Nos, azt hiszem, mást nem akartam mondani. Ó, még annyi, hogy több mint 70.000 kattintást értünk el, csodásak vagytok! ♥
Kellemes olvasást és boldog karácsonyt, drágáim! ❤

Ui.: Ha valaki hiányolná tőlem a szokásos karácsonyi one shotot, nézzen fel a másik blogomra (They don't know about us), ott megtalálja az előző kettőt. Idén nem írtam, mert egyáltalán nem volt rá időm sajnos. Remélem, az előzőek azért kárpótolnak titeket valamennyire :)

Ui2.: Utólag is nagyon boldog 24. szülinapot, Louis Tomlinson! My little ball of sunshine ❤



Chapter 141

Amikor Harry visszatér, miután kirakta Anne-t a reptéren, még mindig ébren vagyok. Hallom őt ledobni a ruháit a padlóra és visszamászni az ágyba, csak bokszert viselve. Karjait ismét körém fonja. Egy kicsit még mindig bosszús vagyok rá a korábbi beszélgetésünk miatt, de a karjai hidegek, és hiányoltam őt az ágyban távolléte alatt.
- Holnap megyek vissza dolgozni – szólalok meg néhány perc után, bizonytalanul, hogy Harry ébren van-e vagy sem.
- Tudom – ébren van.
- Valami baj van? – kérdezem, hangja távolinak hangzik.
- Nem, csak fáradt vagyok.
- Oké… Izgatott vagyok, hogy visszamegyek a Vance-hoz.
- Miért?
- Mert szeretek ott lenni, és nem dolgoztam a héten, hiányzik a munka.
- Eléggé túlbuzgó vagy – gúnyolódik, tudom, hogy a szemét forgatja, még akkor is, ha nem látom az arcát.
- Bocs, hogy imádom a gyakornoki állásomat, te meg nem szereted a te munkádat – mosolyodom el.
- Szeretem a munkámat, ugyanaz van nekem, mint neked, csak én otthagytam azt valami jobbért – henceg.
- Csak azért szereted jobban, mert megcsinálhatod itthonról?
- Igen, ez a fő ok.
- Mi a másik?
- Úgy éreztem, hogy azt gondolják az emberek, csak Vance miatt kaptam meg az állást.
Ez nem egy hatalmas meglepetés, de egy sokkal őszintébb válasz, mint amit vártam tőle. Egy vagy két szóra számítottam tőle arról, hogy a munka szívás volt vagy kellemetlen.
- Gondolod, hogy ezt hitték az emberek? – fordulok az oldalamról a hátamra, Harry pedig felkönyököl, hogy lenézzen rám.
- Nem tudom, senki nem mondta, de úgy éreztem, hogy gondolták. Főleg miután Vance felvett rendes dolgozóként, nem csak gyakornokként.
- Gondolod, hogy zaklatott volt, amikor elmentél, hogy valaki másnak dolgozz?
- Nem, nem hiszem. Az alkalmazottai amúgy is folyamatosan panaszkodtak az állítólagos viselkedésem miatt – mosolyodik el. Mosolya különösen fényesnek tűnik a félig megvilágított hálószobában.
- Állítólagos viselkedés? – csipkelődök. Arcomat kezei közé veszi, majd lejjebb hajtja a fejét, hogy megcsókolja a homlokomat.
- Igen, állítólagos, nagyon elragadó vagyok. Egyáltalán semmi viselkedés – mosolyog a bőrömnek.
Én felkuncogok, mire Harry elmosolyodik, homlokát az enyémnek döntve.
- Mit akarsz csinálni ma? – kérdezi.
- Nem tudom, arra gondoltam, hogy felhívom Liamet.
- Miért?
- Hogy beszéljek vele és megtudjam, mikor tud találkozni velem. Oda szeretném adni neki azokat a jegyeket.
- Az ajándékok az ő házukban vannak, biztos vagyok benne, hogy már kinyitották őket.
- Nem látom őket, ahogy kinyitják anélkül, hogy mi ott lennénk.
- Én igen.
- Szerintem is – ugratom őt.
- Gondolod, hogy… mit gondolsz arról, ha bocsánatot kérnék… vagyis nem bocsánatot kérnék… de mi lenne, ha felhívnám őt, tudod, apámat?
- Szerintem fel kellene hívnod. Nem várom el tőled, hogy bocsánatot kérj, és biztos vagyok benne, hogy ő sem, de tényleg úgy gondolom, hogy nem kellene hagyni, hogy az, ami tegnap történt, tönkretegye az apáddal való kezdődő kapcsolatodat, amit kialakítottál vele – tudom, hogy enyhén kell kezelnem a helyzetet, amikor Harryről és Kenről van szó.
- Gondolom… – sóhajt fel. – Miután megütöttem őt, egy másodpercre azt hittem, hogy ott fogsz maradni és elküldesz engem.
- Igen?
- Igen, azt hittem. Örülök, hogy nem így volt, de ezt gondoltam.
Felemelem a fejemet a matracról, és egy kis csókot nyomok az álla vonalára ahelyett, hogy válaszolnék. Be kell vallanom, valószínűleg azt tettem volna, amit feltételezett, ha nem tisztázta volna a múltját, az mindent megváltoztatott számomra. Megváltoztatta azt, ahogy Harryre nézek, nem negatív irányba vagy pozitívba, csak egy megértőbb irányba.
- Felhívhatom őt ma, azt hiszem.
- Gondolod, hogy elmehetünk a házukba? Nagyon oda akarom adni nekik az ajándékaikat.
- Egyszerűen mondhatjuk nekik, hogy nyissák ki őket, miközben a telefonon vagy, ez lényegében ugyanaz, csak nem kell látnod a hamis mosolyukat a szörnyű ajándékaidon.
- Harry! – nyafogom. Ő felkuncog, én pedig a mellkasán pihentetem a fejemet.
- Ugratlak, a legjobb ajándékokat adod. Az a kulcstartó a rossz sportcsapattal gyilkos volt – nevet fel.
- Menj vissza az ágyba – ütöm meg kócos haját.
- Miért tölti a zeneszerző minden idejét az ágyban? – kérdezi Harry.
- Miért? – érdeklődöm.
- Kotta zenét szerez (sheet music) – feleli, majd felnevet. Én kifejezéstelen arccal bámulok rá, ahogy nevetése lecsillapodik. – Mit mondott a hurrikán a kókusz pálmafának? – kérdezi Harry. – Ragaszkodj a mogyoróidhoz, ez nem rendes szopás! – mondja anélkül, hogy lehetőséget adna nekem, hogy válaszoljak, aztán meghal a nevetésben.
- Ó, Istenem, Harry, hagyd abba, ezek a poénok nem viccesek.
- Mi? A vicceim nagyszerűek – amikor felemelkedik, hogy rám nézzen, egy hatalmas vigyor terül el az arcán.
- Haz, nem, nem viccesek – mondom neki.
- Nos, akkor hadd mondjak el még egyet, Lewis – mosolyodik el.
- Ne hívj Lewisnak, és rendben, mondj el még egyet! – nyögök fel, majd eltakarom az arcomat a kezeimmel.
- Miért kérdezte meg a pávián a zsiráftól, hogy miért van hosszú arca? – kérdezi.
- Nem tudom, Harry. Miért? – sóhajtok fel.
- Mert azt hitte, hogy a nyaka az arca – feleli Harry.
- Babe, ez sem vicces – mondom neki.
- Szerintem fantasztikus vagyok – mosolyodik el, nyilvánvalóan büszke nevetséges vicceire.
- Nem vagy az.
- Csak nem érted a jó vicceket – nevet fel.
- Ó, Istenem! Tudok jó vicceket! A vicceim nagyszerűek!
- Akkor mondj egy viccet, bébi.
- Oké, miért rúgták ki az elefántokat a nyilvános medencéből? – kérdezem.
- Nem tudom, Lou, miért?
- Mert folyamatosan elejtették az ormányukat/úszónadrágjukat! – kuncogok fel.
Harry nevetése annyira ragályos, és nagyszerű érzés az ágyban fekve nevetni Harryvel.
- Látod, nagyszerű vicceket mondok.
- Igen, azt hiszem, jó vagy. Eszembe jutott még egy. Miért nem tud biciklizni a virág? – feleli.
- Miért? – kérdezem, még akkor is, ha már tudom ennek a viccnek a csattanóját.
- Mert leestek a szirmai!
- Jó hangulatban vagy ma – mondom ahelyett, hogy bármit is reagálnék a viccre.
- Talán te is abban lennél, ha olyan sok nagyszerű viccet tudnál, mint én.
Felnyögök, aztán megfogom a mögöttem lévő párnát, hogy eltakarjam az arcomat.
- Kérlek, beszélhetnénk valami másról? – felelem a párnán keresztül.
- Persze… persze… valaki csak féltékeny – nevet fel. Elveszem a párnát az arcomról, és megütöm őt vele a fején, mielőtt kimászom az ágyból.
Hallom őt nevetni, miközben kinyitja a szekrényt, hogy nadrágot vegyen fel, feltételezem. Korán van, csak reggel hét óra, de most már teljesen ébren vagyok. Felteszek egy adag kávét, majd kinyitom a konyhaszekrényt, hogy egy tál müzlit csináljak magamnak. Nem tudom elhinni, hogy vége a karácsonynak, néhány napon belül pedig az évnek is vége lesz.
- Általában mit szoktál csinálni, hogy megünnepeld az újévet? – kérdezem Harrytől, amikor leül az asztalhoz fehér pamut, húzózsinóros nadrágot viselve.
- Szórakozni megyek, általában.
- Hová?
- Bulikba vagy klubba. Vagy mindkettőbe. Tavaly mindkettő volt.
- Ó – adok át Harrynek egy tál müzlit.
- Te mit szeretnél csinálni?
- Nem vagyok biztos benne. Azt hiszem, el akarok menni szórakozni – válaszolom.
- Igen?
- Igen… te nem?
- Nem igazán érdekel, hogy mit csinálunk, de ha el akarsz menni szórakozni, akkor ezt tesszük – teszi a müzlivel teli kanalat a szájához.
- Oké – fogalmam sincs, hová fogunk menni vagy mit fogunk csinálni, de tényleg el akarok menni valahová. – Megkérdezed apukádat, hogy beugorhatunk-e ma? – kérdezem tőle, aztán helyet foglalok mellette.
- Nem tudom…
- Talán idejöhetnének ők? – ajánlom. Harry szemei összeszűkülnek.
- Nem hiszem.
- Miért nem? Kellemesebben éreznéd magad itt, igaz?
Harry lehunyja a szemeit egy pillanatra, mielőtt kinyitja őket újra.
- Azt hiszem. Felhívom most.
- Túl korán van, fel fogod ébreszteni őket.
- És?
- Csak várj kilencig. Udvariatlanság ilyen korán felébreszteni őket – felelem, majd felállok az asztaltól.
- Hová mész?
- Takarítani, nyilvánvalóan.
- Takarítani mit? A lakás makulátlan.
- Nem, nem az, és azt akarom, hogy tökéletes legyen, ha vendégek jönnek hozzánk – öblítem el a tálamat, aztán a mosogatógépbe helyezem.
- Persze, hogy azt akarod – mosolyodik el.
- Segíthetnél takarítani, tudod? Mivel te vagy az, aki rendetlenséget csinál – ajánlom.
- Ó, nem. Te sokkal jobb vagy a takarításban, mint én.
A szememet forgatom, de őszintén nem bánom, mert szeretem, ha a dolgok egy bizonyos módon vannak, és Harry verziója a takarításról igazából nem takarítás, ő bárhová bedug dolgokat, ahová beférnek.

2015. december 18., péntek

Chapter 140

Sziasztok! :)
Frissen egy gazdasági jog vizsgáról hazaérve hoztam nektek a részt, a jog pedig szerencsére meglett :D Köszönöm, hogy drukkoltatok! ♥ De még mindig ne hagyjátok abba, hétfőn művelődéstörténetből lesz vizsgám, aztán végre már csak január elején. Na, de térjünk rá a fejezetre. Van benne veszekedés, csak mert még kevés volt az előzőekben, de a végére nagyon édes lesz. Fájdalmasan édes :') Kíváncsi vagyok a véleményeitekre. Ó, és nektek már szünet van, pihenjétek ki az elmúlt hónapok fáradalmait, kezdve ezzel a résszel ;)
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 140
 
- Szerintem már elég tiszta a hálószoba – mondja Harry, miközben a szekrénybe teszem a cipőjét.
- Ha nem lennél ilyen rendetlen, nem kellene annyit takarítanom – húzom fel a szemöldökömet.
- Persze. Akkor is takarítanál – mosolyodik el, aztán kinyújtja nekem a kezét.
- Amit mondtál arról, hogy visszaköltözöl Angliába… komolyan gondoltad? – kérdezem, majd az ölébe húz.
- Ja? – válaszol, mintha ennek nem kellene meglepnie engem.
- Mikor akartad elmondani nekem?
- Nem tudom… nem gondoltam erre, azt hiszem – von vállat.
- Oké… nos, csak két éved van az egyetemből, nekem meg három.
- Oké? – nyilvánvalóan nem érti, hová akarok ezzel kilyukadni.
- Szóval te csak visszamész Angliába, én pedig itt maradok? Aztán mi lesz?
- Nem tudom… nem igazán gondoltam még ennyire előre.
- Ó – azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki a közös jövőnkre gondol.
- Egyszerűen velem fogsz jönni.
- Nem akarok elköltözni.
- Soha?
- Csak Seattle-be, tervem van. Mindig azt terveztem, hogy Seattle-ben fogok élni.
- A tervek változnak.
- Az enyémek nem.
- Én nem voltam a terved része – mutat rá.
- Tudom… de nem költözök Angliába.
- De igen, költözöl – feleli, mire felállok az öléből.
- Nem, komolyan beszélek. Nem költözök át az egész világon. Seattle-be fogok. Nem fogom gyökeresen megváltoztatni az egész életemet, hogy olyan helyre költözzek, ahol még sosem voltam.
- Milyen életet? Itt amúgy sincs semmid vagy senkid. Csak én.
- Anyám itt van és az én… nos, Natalie is.
- Natalie? – gúnyolódik.
- Igen… ő a legközelebbi dolog, amim van a családhoz, az anyámat kivéve.
- Te és az anyád nem jöttök ki jól, és amúgy sem fogsz vele találkozgatni – fenyegetőzik. Úgy döntök, nem veszekedek Natalie-n ebben a pillanatban.
- Ez nem jelenti azt, hogy egyszerűen elköltözök… nem akarok elköltözni. Miért feltételezed azt, hogy én leszek az, aki költözik, és ilyen könnyen?
- Mert nem vagyok amerikai, nem fogok örökké itt maradni.
- Nos, én amerikai vagyok, és nem akarok elmenni innen ok nélkül.
- Ok nélkül? Velem lenni nem ok? – áll fel hozzám, hangja hangosabb, mint eddig volt.
- Nem ok arra, hogy mindent elhagyjak, amit ismerek. Nem tetszik, hogy egyszerűen azt feltételezed, én leszek az, aki elköltözik, amikor te még csak el sem gondolkodsz azon, hogy itt maradj.
- Igazad van.
- Köszönöm! – túrok bele ujjaimmal a hajamba.
- Hadd fejezzem be… Azért mondtam, hogy igazad van, mert nem fogok elgondolkozni azon, hogy itt maradjak.
- Wow – valahogy tudtam, hogy így fog menni a beszélgetés, tudtam, hogy megpróbál dönteni, de nem ugyanaz a srác vagyok, aki voltam, amikor találkozott velem. – Még ha el is költöznék veled, akkor is egy évvel több van nekem, mint neked, mielőtt lediplomázok.
- Tényleg most kell ezt megbeszélnünk? Szar volt a mai nap, és nem akarok veszekedni veled – feleli.
- Nem kell veszekednünk, megbeszélhetjük, mint a felnőttek.
- Nos, kérlek, megbeszélhetnénk ezt holnap? Jézusom, nem mintha esküvőről beszélnénk.
Egyetértek vele, de nem tudom figyelmen kívül hagyni a kis szúrást az elutasításából.
- Tudom – csattanok fel.
- Harry! Louis! – hív minket Anne.
- Hála Istennek – sóhajt fel Harry, majd kisétál a szobából.
A pokolból jövő karácsony hátralévő részét tévénézéssel töltjük Anne-nel. Én elalszom a kanapén, és arra ébredek fel, hogy Harry a vállamat rázza, mielőtt felvesz, majd a szobába cipel.
- Beállítom az ébresztőmet – mondom neki, mielőtt átfordulok, hogy háttal legyek neki, legalább két lépéssel arrébb csúszva, aztán ismét lehunyom a szemeimet. Harry figyelmen kívül hagyja a viselkedésemet, és karját a derekam köré fonja, hogy a mellkasához húzzon.
- Nem leszel távol tőlem. Soha – azt hiszem, hallom őt mondani. Nem tudom eldönteni, hogy fenyegetve érezzem magam vagy biztonságban. Ahogy ajkait gyengéden a tarkómhoz nyomja, úgy döntök, hogy a biztonságot választom.

Szemeim égnek az alvás hiányától, amikor bekapcsol az ébresztőm négy harminckor. Felébresztem Harryt, majd kikényszerítem magamat az ágyból, hogy felöltözzek.
- Csak itthon kellene maradnod, el tudom vinni anyát – mondja Harry, hangja rekedt.
- Nem, megyek. Jól vagyok – felelem.
- Babe, az előbb bújtál ki a melegítődből és vetted vissza kétszer – nevet fel.
- Ó – nézek le, majd észreveszem, hogy igaza van. Farmert akartam felvenni.
- Maradj, nem leszek sokáig távol – biztosít engem.
- Oké, elköszönök anyukádtól.
- Mondhatod, hogy anyuka, tudod.
- Tudom…
- Akkor miért nem?
- Mert anyám szerint az tiszteletlenség – magyarázom meg, mire bólint.
Elhagyom a szobát, hogy megkeressem Anne-t, hogy elköszönjek tőle. Csak pár napja ismerem őt, de sokkal hosszabbnak tűnik.
- Sajnálom, hogy így alakult ez a hét, jobbnak kellett volna lennie – feleli, majd egy ölelésbe von.
- Amúgy is egy káosz közepén voltunk, tulajdonképpen te csak jobbá tetted – mondom neki.
- Ezt kétlem, de annyira örülök, hogy találkoztunk, és alig várom, hogy ti látogassatok meg. Kérlek, legyen ez hamarosan – amikor elhúzódik, könnyek vannak a szemében.
- Meg fogunk látogatni, gondoskodom róla, hogy hamarosan legyen – felelem, bizonytalanul, hogy az igazat mondom-e. Anne mögém néz, aztán vissza a szemeimbe.
- Harry azt mondta, hogy szeret engem, tudod? Miattad, ez mind miattad van.
- Igen? – a mellkasom lüktet, és nem tehetek a könnyekről, amik azonnal lecsúsznak az arcomról. Ezt nem említette nekem Harry.
- Olyan sokat jelent nekem, hogy ezt hallom tőle annyi év után – sír velem Anne.
- Mi a fene történt? – nyög fel Harry annak a látványára, hogy Anne és én egymás karjaiban sírunk.
- Semmi, nem értenéd meg – mondja Anne, megtörölve a szemeit és elhúzódva. – Hamarosan újra látlak – mosolyodik el, mire Harry a szemét forgatja, miközben felemeli Anne táskáit a padlóról és a bejárati ajtó felé indul.
- Menj vissza az ágyba, nemsokára itthon leszek – feleli Harry, majd elhagyják a lakást.
Visszamegyek a szobába és lefekszem, de úgy tűnik, nem jön az álom. Minden, amire gondolni tudok az az, hogy Harry azt mondta Anne-nek, hogy szereti. Annyira egyszerűnek hangzik, de én ismerem azoknak a szavaknak a súlyát, amelyet Harrynek jelentenek.

Harry szemszöge
- Lemaradtál a kanyarról – panaszkodik anya.
- Tudom, azon vagyok, hogy megforduljak – próbálok meg nem bosszúsnak lenni, mivel elutazik, és nem tudom, mikor fogom őt újra látni.
- Louis nem tudta, hogy azt tervezed, hogy hazaköltözöl, ugye? – kérdezi, amikor elérjük a repülőteret. Már azóta vártam, hogy ezt felhozza, mióta Louis tette tegnap este.
- Nem, még nem beszéltünk erről korábban.
- Itt fogsz maradni Amerikában, ugye?
- Nem, nem fogok – jelentem ki.
- Nem? – a hitetlenség tiszta a hangjában.
- Nem, az előbb mondtam, hogy nem? – kezdek bosszús lenni.
- Szóval akkor ő jön Angliába? Nagyon szeretném, ha mindketten közel lennétek.
- Nem akar Angliába jönni, anya.
- Az egyikőtöknek kompromisszumot kell kötnie, Harry.
- Amiről beszélünk, az évek múlva lesz amúgy is, kitudja, mi fog történni addig – nyögök fel, majd leparkolok a leálló sávba, és felcsavarom a fűtést.
- Mit akar ez jelenteni?
- Azt jelenti, lehet, hogy nem is leszünk együtt.
- Azt hittem, vele akarod leélni az életedet? Nem látod magadat vele?
- De, persze hogy igen. De nem tudom, hogy ő… mindegy. Ez kurvára hülyeség, nem akarok erről a szarról beszélni – nyögök fel. A fejem lüktet, túl korán van, hogy egy ilyen beszélgetést folytassak, főleg az anyámmal.
- Ő mi?
- Semmi, baszki – anya a homlokát ráncolja, mire felsóhajtok. – Rendben, lehet, hogy akkor nem akar velem lenni, ennyi – nézek ki az ablakon.
- Louis szeret téged, Harry.
- Igen, most… de ez nem jelenti azt, hogy mindig szeretni fog. Mi van, ha ez csak egy időszaka? Lázadás az anyja ellen – kísért ez a gondolat, és szar érzés ténylegesen kimondani hangosan.
- Nem hiszem. Még mindig itt van mindazok a dolgok után, amiket tettél vele. Én nem lennék veled, ha a helyében lennék.
- Köszi, anya – tényleg nem segít. A személyes beszélgetés nem a mi világunk.
- Csak mondom. Ha ez egy időszak, nem viselné el a te összes… csomagodat. Meg kell engedned magadnak, hogy boldog legyél. Ne kételkedj tovább az irántad való szerelmében – feleli anya. Elméletben jól hangzik, de ez nem olyan könnyű.
- Oké – válaszolom egyszerűen. Nem akarok semmi mást mondani.
Louis és én annyira különbözőek vagyunk. Csak néhány dolog van, ami közös bennünk. Igen, most működik nekünk, de alig. Amikor felhozta a jövőt tegnap este, az őszintén a szart is kiijesztette belőlem. Nem hiszem, hogy én egy jövőt tudok neki adni, nem azt, amit ő akar amúgy is. Én nem akarok házasságot, soha nem akartam és soha nem is fogok. Nem akarok gyerekeket, nem is szeretem a gyerekeket. Nem akarok Amerikában élni, vissza akarok menni Angliába. A probléma ezzel az egésszel az, hogy Louis-t sem akarom elveszíteni. Nem veszíthetem őt el, úgyhogy kibaszottul fogalmam sincs, mit kellene tennem.
- Mennem kell vagy lekésem a gépemet. Ígérd meg, hogy mindent megteszel, hogy jól bánj vele. Louis jó neked – mondja anya, aztán mindketten kiszállunk az autóból.
Mellé sétálok, majd előre-hátra hintázok a csizmám sarkán.
- Szeretlek, Harry – feleli sírva, és szorosan megölel.
- Én… én is szeretlek, anya – mondom, aztán visszaölelem őt. Majdnem kijavítom magamat és visszaszívom az „is”-t, de ez egy különleges dolog csak Lou-nak és nekem.
- Felhívlak, amikor leszálltam – ígéri meg, én pedig intek neki, mielőtt visszaszállok a kocsiba. A mellkasomat száz kilóval nehezebbnek érzem, miközben hazavezetek, azon gondolkozva, hogy milyen fajta jövőt nyújthatnék a fiúnak, akit szeretek.

2015. december 12., szombat

Chapter 139

Sziasztok! :)
Először is bocsánat a késésért, csak ma reggeltől van tárgyfelvétel, így tegnap este az órarendemet terveztem, aztán pedig teljesen kiment a fejemből, hogy hoznom kellett volna a részt. Remélem, elnézitek, kissé szét vagyok esve így a vizsgaidőszak közeledtével :'D A fejezetről pedig... hát szerintem tetszeni fog nektek, egy kis nyugalom van benne az előzőek káosza után. Kíváncsi vagyok a véleményetekre ;) A drukkolást a héten pedig köszönöm szépen, de még ne hagyjátok abba, jövőhét pénteken lesz egy gazdasági jog vizsgám :')
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 139
 
Harry meg sem rezzen, miközben végighúzom a sebein a nedves törölközőt. Bemártom a törölközőt a vízzel teli mosdóba, megkísérelve felhígítani a vért a fehér anyagról. Felnéz rám, ahogy fölé állok. A fürdőkád szélén ül, én pedig a lábai között állok. Még egyszer feltartja a kezét.
- Szereznünk kell valamit, amit ráteszünk a nagyujjadra – mondom neki, miközben kicsavarom a törölközőt, hogy kipréseljem a felesleges vizet.
- Rendben lesz – feleli Harry.
- Nem, nézd, milyen mély. A bőr már így is tiszta heg, te meg folyamatosan csak felszakítod – szidom őt le. Nem mond semmit, csak az arcomat tanulmányozza. – Mi az? – kérdezem tőle. Levezetem a rózsaszín vizet, aztán várok rá, hogy válaszoljon.
- Semmi… – hazudja.
- Mondd el.
- Csak nem tudom elhinni, hogy elfogadod a szarságaimat – feleli.
- Én sem – mosolyodom el.
- Ez sok szarság, amit elfogadsz.
- Igen, az… – mondom, és figyelem, ahogy megjelenik a homlokráncolás az arcán. – Bár megéri – teszem hozzá, komolyan is gondolva.
Harry elmosolyodik, majd kezemet az arcához teszem, végighúzva a nagyujjam párnáját a gödröcskéjén.
- Persze hogy meg – nő meg a mosolya. – Le kell zuhanyoznom – szólal meg, aztán feláll. Leveszi a pólóját, mielőtt lehajol, hogy megnyissa a zuhanyzónál a vizet.
- Akkor a szobában leszek – mondom neki.
- Várj… miért? Zuhanyozz velem?
- Anyukád a másik szobában van – magyarázom csendesen.
- És… ez csak egy zuhany. Kérlek?
Nem tudom visszautasítani őt, tudja ezt. A vigyor az arcán, miközben legyőzötten felsóhajtok, bizonyítja ezt.
- Oké – felelem, majd hátat fordítok neki. Lecipzárazom a nadrágomat, ami a padlóra esik.
- Tetszik az az öltöny – mondja nekem, aztán leveszi a nadrágját és a bokszerét. Megpróbálok nem a meztelen testére bámulni, ahogy lecsúsztatom a bokszeremet. Amikor teljesen meztelen vagyok, Harry belép a zuhanyzóba, kinyújtva nekem a kezét. Szemei végigpásztázzák a testemet.
- Mi az? – próbálom meg eltakarni magamat a karjaimmal.
- Gyönyörűen nézel ki – feleli. Nem válaszolok neki, majd megfogom a szivacsot, és a bőrömhöz dörzsölöm. – Hadd csináljam én – veszi el tőlem, aztán befedi szappannal.
Harry letérdel, én pedig nem tehetek a libabőrről, ami megjelenik a bőrömön annak a látványára, ahogy előttem van a térdein. A szivacs felfelé halad a combomon, lassan körözve. Csak Harry tudja ilyen intimmé tenni a testem megmosását. Van egy közvetlen vonala a hormonjaimhoz. Közel teszi arcát a bőrömhöz, én pedig megpróbálok nem vonaglani, miközben ajkai megérintik a bal csípőmet. Egyik kezét a combom köré fonva tartja egy helyben tartva engem, ahogy ugyanazt megcsinálja a jobbal is.
- Add ide a zuhanyrózsát – mondja, kiszakítva engem perverz gondolataimból.
- Mi?
- Add ide, a zuhanyrózsát – ismétli meg.
Bólintok, aztán leemelem a fémet a kampóról, és neki adom. Harry csillogással a szemében néz fel rám, a víz lecsöpög az orráról, miközben elfordítja a zuhanyrózsát a kezében, egyenesen az alhasamra.
- Mit… mit csinálsz? – vinnyogom, ahogy lejjebb mozdítja a tárgyat. A meleg víz lüktet a bőrömnél, én pedig várakozva figyelek.
- Ez jó érzés? – kérdezi, miközben a víz a gyomrom alsóbb részére megy.
Bólintok.
- Ha úgy gondolod, hogy ez jó érzés most, nézzük meg, milyen érzés, ha lejjebb mozdítjuk, csak egy kicsit – mondja csábítóan. A testemben lévő összes sejt felébredt, a bőröm alatt táncolva, miközben Harry incselkedve kínoz engem. Megugrom, ahogy a víz hozzám ér, mire Harry elvigyorodik. – Ez milyen érzés, bébi? Lejjebb kellene egy kicsit mozdítanom… vagy talán feljebb? – kötekedik.
Olyan jó érzés a víz, sokkal jobb, mint azt valaha feltételeztem volna. Ujjaim Harry hajába fonódnak, és a fogaim közé veszem az alsó ajkamat, hogy elfojtsam a nyögéseimet. Az anyja a másik szobában van, de nem tudom rávenni magamat, hogy megállítsam Harryt, ez túl jó érzés.
- Louis… – puhatolódzik Harry válaszért.
- Ugyanaz… maradj ott – lihegem, mire felkuncog, közelebb nyomva hozzám a vizet, hogy több nyomást adjon.
Amikor megérzem Harry puha nyelvét átfutni rajtam éppen a víz alatt, majdnem elveszítem az egyensúlyomat. Ez túl sok, ahogy a nyelve a lüktető vízzel együtt dolgozik, és remegnek a térdeim.
- Harry… nem bírom… – nem vagyok biztos benne, mit próbálok meg mondani, de nem tudom befejezni a mondatomat. Nyelve gyorsabban mozog körbe a farkam végén, én pedig meghúzom a haját, erősen. A lábaim elkezdenek remegni, majd Harry a kád padlójára ejti a zuhanyrózsát, így mindkét kezét használhatja, hogy megtartson. Az egész farkamat a szájába veszi. – Baszki – káromkodok csendesen, hálásan a zuhany zajáért, ami elnyomja a nyögéseimet. Érzem őt nekem mosolyogni, mielőtt tovább folytatja, hogy átküldjön a határon. Szemeim összecsukódnak, miközben darabokra hullok gyakorlott szájától. Másodpercekkel később feláll, és derekam köré fonja karjait, hogy megtámassza a testemet, amíg nem vagyok képes visszatérni eufórikus állapotomból.
Fejem a mellkasánál pihen, és megborzongok. Visszalépek, aztán lehajolok, felvéve a zuhanyrózsát a padlóról, hogy visszategyem oda, ahová tartozik. Nem akarok belegondolni abba, hogyan tanulta meg, milyen élvezetes lehet ennek a használata.
- Szerintem most már tiszta vagy – mosolyodik el, megnyalva az ajkait.
- Én is azt mondanám – lehelem, majd megfogom a sampont.
Amint mindketten tiszták vagyunk és készek, hogy kimenjünk, végighúzom az ujjaimat a hasizmán, átrajzolva a koponya mintát. A kezem lejjebb kúszik, de Harry ujjai megfogják a csuklómat, hogy megállítsanak.
- Anya csak a másik szobában van. Legyen egy kis önuralmad – ugrat, mire megütöm a karját, mielőtt kiszállok a zuhanyzóból és megfogom a törölközőt. – Tudom, hogy nekem nehéz ellenállni, de gyakorolnod kell egy kis önuralmat, Lou – suttogja egy nagy, hülye vigyorral.
- Mondja ezt az, aki az előbb… – pirulok el, képtelenül arra, hogy befejezzem a mondatot.
- Tetszett, nem? – húzza fel a szemöldökét, mire a szememet forgatom.
- Menj, hozd be a ruháimat a szobából – mondom neki főnökösködő hangon.
- Igenis, uram – tekeri a törölközőt a dereka köré, aztán eltűnik a párás fürdőből. Végighúzom a kezemet a tükrön, miután megszárítom ázott hajamat egy törölközővel.
A mai nap egy mozgalmas és nagyon stresszes karácsony volt. Ma este később felhívom Liamet, miután beszéltem Harryvel arról, amit mondott, hogy visszaköltözik Angliába az egyetem után. Ezt még soha nem említette nekem, és majdnem elfelejtettem ezt ebben a nagy káoszban.
- Tessék – adja át nekem a halom ruhát, majd egyedül hagy a fürdőszobában, hogy felöltözzek.
Le vagyok nyűgözve, hogy egy szűk bokszeralsónadrágot találok a melegítő és az egyik tiszta, fekete pólója között. Nem vehetem fel azt, amit ma volt rajta, mert tönkretette a vér. Amint felöltözöm, követem Harry és Anne hangját a konyhába.
- Nem fogok bocsánatot kérni, hagyj békén – feleli Harry.
- Rendben, abbahagyom. Csak azért, mert elmegyek holnap, és a karácsony már így is tönkrement – mondja Anne a fiának.
A korábbi fejfájásom visszatér, majd töltök magamnak egy pohár vizet, remélve, hogy egyikőjük sem fogja tudomásul venni a jelenlétemet a szobában.
- Éhes vagy? – kérdezi tőlem Harry.
- Nem igazán – iszom meg az egész pohár vizet, aztán újratöltöm.
- Mikor indul a géped holnap? – fordul Harry az anyjához.
- Reggel hétkor.
- Akkor ötkor kell elindulnunk innen – nyög fel.
- A következő karácsonykor ti jöttök Angliába, nincs kifogás – dörzsöli meg a halántékát Anne, majd elmosolyodik.
A Harryvel való karácsony gondolata egy év múlva megremegteti a gyomromat. Első alkalommal, mióta találkoztam vele, látok vele egy jövőt. Nem feltétlenül adoptálni gyerekeket és összeházasodni, de most az egyszer érzek elég biztonságot a felém való érzéseivel kapcsolatban, hogy képes legyek egy évet előrenézni a jövőnkbe.
- Felhívom Robint, aztán azt akarom, hogy legyen egy szép esténk, már ami maradt belőle – feleli Anne, majd elveszi a telefonját a kisasztalról.
- Kiabálj, amikor befejezted – mondja neki Harry, és megfogja a kezemet, hogy a hálószobába vezessen. Feltételezem, nem akarja hallani az anyja beszélgetését a párjával, függetlenül attól, milyen boldognak nézett ki, amikor megtudta, hogy Anne találkozgat valakivel.
Harry becsukja a hálószobaajtót, aztán az ágy szélére ül, miközben én megfogom a piszkos ruháit és a szennyestartóba teszem.
Tudom, hogy elég stresszes volt a mai nap, de beszélnem kell vele a terveiről a lediplomázás után. Ha nem teszem meg most, valószínűleg el fogom veszíteni a bátorságomat, vagy eltérít egy másik katasztrófa.

2015. december 4., péntek

Chapter 138

Sziasztok! :)
Már itt is van a fejezet, és hát... nem is tudom, hogy mit mondjak így, az átolvasása után. Őrület, talán ez a legjobb szó rá. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. És még annyit kérnék, hogy jövőhéten kedden, csütörtökön és pénteken drukkoljatok nekem, jön az újabb zh hét :'D Ó, és előre is boldog Mikulást! :D ❤
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 138
 
- Harry – csattan fel Anne.
- Mi van? Csak felteszek egy kérdést – feleli.
Meg tudom mondani, hogy Ken magában vitatkozik azon, reagáljon-e Harry beszólására. Nagyon remélem, hogy úgy dönt, nem.
- Hagyd abba – súgom Harrynek.
- Ne legyél goromba – mondja neki Anne.
- Semmi gond – szólal meg Ken, majd iszik egy kortyot a vizéből.
Karen arca sápadt, Liam pedig a hatalmas televízióra bámul a falon…
- Tudom, hogy semmi gond – mosolyodik el Harry.
- Csak dühös vagy, úgyhogy rajta, mondd, ami tetszik – feleli Ken. Nem kellett volna ezt mondania.
- Dühös? Nem vagyok dühös. Bosszús és szórakozott igen, de mérges, nem – mondja Harry nyugodtan.
- Mi szórakoztat? – kérdezi Ken. Ó, Ken, csak hagyd abba a beszédet.
- Szórakoztat a tény, hogy úgy viselkedsz, mintha soha semmi sem történt volna, mintha nem lettél volna egy hatalmas fasz. Nevetségesek vagytok – magyarázza.
- Átléped a határt – feleli Ken. Jézusom, Ken.
- Igen? Mióta döntöd el te, hogy hol a határ? – provokálja Harry.
- Ez az én otthonom, Harry, ezért döntöm el én – válaszol Ken.
Harry azonnal talpra ugrik, megfogom a karját, hogy megállítsam őt, de könnyen leráz engem. A pohár boromat az asztalra teszem mellém, aztán felállok.
- Harry, hagyd abba – könyörgök, és újra megfogom a karját.
Minden jól ment, kínosan, de jól, Harrynek meg egy durva megjegyzést kellett tennie. Tudom, hogy mérges az apjára a hibáiért, de a karácsonyi ebéd nem a megfelelő időpont arra, hogy ezt felhozza. Harry és Ken már elkezdték rendbe hozni a kapcsolatukat, és ha Harry nem hagyja abba most, sokkal rosszabb lesz.
- Azt hittem, túlléptünk ezen, eljöttél az esküvőre? – kérdezi Ken, majd feláll. Csak néhány lépésnyire vannak egymástól, és tudom, hogy ez nem fog jól végződni.
- Továbblépni min? Be sem ismertél semmit! Csak úgy teszel, mintha nem történt volna meg! – Harry most már kiabál.
A fejem kavarog, és azt kívánom, bárcsak soha ne javasoltam volna nekik, hogy jöjjenek el. Ismét egy újabb családi veszekedést okoztam.
- A mai nap nem az a nap, amikor ezt kellene megbeszélnünk. Jól éreztük magunkat, neked meg el kellett kezdened velem egy veszekedést – feleli Ken.
- Mikor van az a nap akkor? – kérdezi Harry, majd felemeli a kezeit a levegőbe.
- Nem karácsonykor, évek óta nem láttam anyádat, és ez az az alkalom, amikor azt választottad, hogy veszekedj velem? – mondja Ken a fiának.
- Évek óta nem láttad őt, mert kibaszottul leléptél! Otthagytál minket a semmivel, kurva pénz nélkül, autó nélkül, semmivel! – kiabálja Harry, aztán az apja arcába lép.
- Pénz nélkül? Minden hónapban küldtem pénzt! Sok pénzt! És anyád nem fogadta el az autót, amit felajánlottam neki! – kiáltja vissza Ken, arca piros a dühtől.
- Hazug! Szart se küldtél, ezért laktunk abban a szar házban és dolgozott anya ötven órát egy héten!
- Harry… Ken nem hazudik – szól közbe Anne.
- Mi? – fordul Harry Anne-hez.
Ez egy katasztrófa. Egy sokkal nagyobb katasztrófa, mint amire számítottam.
- Ken küldött pénzt, Harry – magyarázza meg Anne.
- Hol van a pénz akkor? – kérdezi Harry az anyjától, a hitetlenség tiszta a hangjában.
- A tandíjadat fizettem – magyarázza.
- Azt mondtad, apám fizette a tandíjat! – kiabálja Harry.
Fáj érte a szívem.
- Igen, a pénzzel, amit küldött, amit eltettem éveken át – mondja a fiának.
- Mi a fasz? – dörzsöli meg Harry a homlokát a kezével. Megmozdulok, hogy mögé álljak, aztán ujjaimat átfűzöm a szabad kezén.
- Nem használtam fel mindet a tandíjadra, a számlákat is kifizettem.
- Miért nem mondtad el nekem? Kifizetném a saját tandíjamat! Apámnak kellene fizetnie! Akkor is elhagytál minket, akár küldtél pénzt, akár nem! Leléptél anélkül, hogy akár ejtettél volna egy kibaszott hívást az istenverte születésnapomon – fordul Harry Kenhez.
- Mit kellett volna tennem, Harry? Ott maradni? Részeges voltam, egy hitvány részeges, és ti ketten jobbat érdemeltetek annál, mint amit én tudtam volna adni. Azután az éjszaka után… tudtam, hogy mennem kell – mondja Ken, felesleges nyál gyűlik össze a szája sarkában és gyorsan pislog. Harry teste megmerevedik, légzése pedig felgyorsul.
- Ne beszélj arról az éjszakáról! Az miattad történt! – ordítja Harry, majd kezét kihúzza az enyémből.
Anne mérgesnek néz ki, Liam rémültnek, Karen pedig már sír. Rájövök, hogy én vagyok az, akinek ezt meg kell állítania.
- Tudom, hogy miattam! Nem tudod, mennyire szeretném visszacsinálni, fiam, az az éjszaka az elmúlt tíz évben kísértett! – feleli Ken, egyértelműen megpróbálva nem sírni.
- Kísért téged? Mit gondolsz, milyen volt nekem látni azt a szart?! Kibaszottul láttam azt megtörténni, te pöcs! Én voltam ott, hogy feltakarítsam a kurva vért a padlóról, amíg te kint leittad magad! – szorítja ökölbe a kezét Harry.
Karen felzokog és eltakarja a száját, mielőtt elhagyja a szobát. Nem hibáztatom őt. Észre sem vettem, hogy sírok, amíg a meleg könnyek el nem érték a mellkasomat. Volt egy olyan érzésem, hogy valami ma történni fog, de semmi ilyesmi.
- Tudom, Harry! Tudom! Nincs semmi, amit tehetek, hogy kitöröljem ezt! Most már józan vagyok! Évek óta nem ittam! Nem hozhatod fel ezt ellenem örökké! – teszi a levegőbe a kezeit Ken.
Anne felsikolt, ahogy Harry hirtelen az apjára támad, Liam odasiet, hogy megpróbálja megállítani Harryt, de elkésett. Harry a vitrinszekrénynek löki Kent, a kicseréltnek, amit Harry tört össze hónapokkal ezelőtt.
Ken megfogja Harry pólóját és megpróbálja visszatartani őt, miközben Harry ökle összekapcsolódik az apja állával. Én lefagyottan állok, mint mindig, ahogy Harry megtámadja a saját apját. Kennek sikerül megfordítania magát és Harryt, mielőtt Harry még egyszer megütné őt, Harry ökle a szekrény ajtaját üti át. Kitörök mozdulatlan állapotomból, és a kezembe szorítom Harry pólóját. Karja visszarándul, az asztal mellé lökve engem. A pohár vörösborom felborul, beterítve az öltönyömet.
- Nézd meg, mit tettél! – kiabál Liam Harryre, majd mellém siet. Anne arcán rémült kifejezés van, Ken pedig a törött szekrényére néz, aztán rám, miközben Harry abbahagyja támadását az apja ellen, és megfordul, hogy szemben legyen velem.
- Jól vagy? – kérdezi, mire bólintok.
Nem esett semmi bajom, hogy tönkrement a pólóm, az túl jelentéktelen, hogy megemlítsem ennek a káosznak a közepén. Anne az ajtónál áll, egy gyilkos pillantással ajándékozva meg a fiát.
- Menj arrébb – csattan fel Harry Liamre, majd elfoglalja a helyét mellettem. – Jól vagy? Azt hittem, hogy Liam vagy – feleli, aztán arcom mindkét oldalára teszi sérült kezeit.
- Jól vagyok – ismétlem meg, és elmozdulok érintésétől.
- Távozunk – morogja, majd derekam köré fonja karját. Még egyszer elhúzódok tőle.
Átnézek Kenre, miközben a ragyogó fehér ingének ujját használja, hogy letörölje a vért a szájáról.
- Itt kellene maradnod, Louis – javasolja Liam.
- Kibaszottul ne kezdegess velem, Liam – figyelmezteti őt Harry, de Liam nem tűnik ijedtnek. Annak kellene lennie.
- Harry, hagyd abba most – csattanok fel, mire kifújja a levegőt, de nem vitatkozik. – Rendben leszek – mondom Liamnek. Harry miatt kellene aggódnia.
- Menjünk – sétál Harry az ajtó felé, visszanézve, hogy megbizonyosodjon arról, mögötte vagyok.
- Sajnálom… ezt az egészet – mondom Kennek, miközben követem Harryt ki az ajtón.
- Nem a te hibád, az enyém – feleli, aztán elfordul, hogy a konyhába menjen.
Anne csendben marad Harryvel és velem együtt, ahogy Harry beindítja az autót.
Megfagyok, a bőrülés hideg, és a nedves pólóm sem segít. Teljesen felcsavarom a fűtést, Harry pedig rám néz, de én az ablakon koncentrálok ki. Nem tudom eldönteni, hogy mérgesnek kellene-e rá lennem. Tönkretette az ebédet, és szó szerint mindenki előtt megtámadta az apját. Azonban együtt érzek vele. Olyan sok mindenen ment át, és az apja minden problémájának a gyökere. A rémálmoknak, a dühnek, a tisztelete hiányának az emberek felé. Soha nem volt senkije, aki megtanította volna neki, hogyan legyen férfi.
Amikor Harry a combomra teszi a kezét, nem mozdítom el. A fejem lüktet, és nem tudom elhinni, hogy minden milyen gyorsan felfokozódott. Azt hittem, legalább megpróbál kedvesnek lenni ma, de jobban tudhattam volna. Ken házában tölteni a karácsonyt Harryvel és Anne-nel recept volt a katasztrófára.
- Harry, beszélnünk kell arról, ami az előbb történt – szólal meg Anne, miközben Harry kikanyarodik az apja utcájából.
- Nem, nem kell – válaszolja.
- De igen, kell. Túllépted a határt.
- Én léptem túl a határt? Hogy tudsz mindent elfelejteni, amit tett?
- Nem felejtettem el semmit, Harry. Úgy döntöttem, hogy megbocsátok neki, nem ragaszkodhatok a felé érzett haragomhoz. Ez a fajta harag felemészt, át fogja venni az irányítást az életed felett, ha hagyod. Ha ragaszkodsz hozzá, tönkre fog tenni. Én nem akarok úgy élni, boldog akarok lenni, Harry, és az, hogy megbocsátottam az apádnak, sokkal könnyebbé teszi azt, hogy boldog legyek – magyarázza meg Anne. Ereje soha nem okoz csalódást abban, hogy megdöbbentsen.
- Nos, én nem akarok megbocsátani neki. Azt hittem, hogy meg tudok, de a mai nap után nem.
- Semmit nem tett ma veled, provokáltad őt az italozásával minden ok nélkül – szidja le a fiát Anne.
- Nem kap felmentést, anya – amikor Harry elveszi a kezét a nadrágomról, vérfoltot hagy maga után.
- Ez nem a felmentésekről szól. Kérdezd meg magadtól ezt, mit kapsz attól, hogy ilyen dühös vagy rá? Hová vezet ez téged a véres kezeken és a magányos életen kívül?
Harry nem válaszol neki.
- Pontosan – feleli Anne, az út többi része pedig csendben telik.
Amikor visszaérünk a lakásba, egyenesen a hálószobába sétálok.
- Tartozol neki egy bocsánatkéréssel, Harry – hallom, ahogy Anne mondja, miközben egy szekrény becsukódik.
Leveszem a tönkretett pólómat, és hagyom, hogy a földre essen. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy a rend miatt aggódjak. Kilépek a cipőmből, majd beletúrok a hajamba. Másodpercekkel később Harry kinyitja a hálószoba ajtaját, szemei a padlón lévő vörös foltos anyagra vándorolnak, aztán fel az arcomhoz.
- Annyira sajnálom, Lou. Nem akartalak úgy ellökni – áll elém, és kezeimet az övébe veszi.
- Tényleg nem kellett volna ezt csinálnod, nem ma.
- Tudom… megsérültél? – kérdezi, megtörölve sérült kezeit a fekete farmerjában.
- Nem – ha úgy érezném, hogy fizikailag bántott, sokkal nagyobb problémáink lennének.
- Annyira sajnálom. Azt hittem, hogy Liam vagy, és olyan dühös voltam – magyarázza meg, szemei könyörgőek.
- Nem szeretem, amikor olyan vagy, annyira mérges – szemeim megtelnek könnyel, miközben visszaemlékszem Harry kezére, ahogy összetörte az üveget a szekrényen.
- Tudom, bébi, soha nem bántanálak szándékosan. Tudod ezt, ugye? – kissé behajlítja a térdeit, hogy szemmagasságban legyen velem.
Nagyujja mintákat rajzol a halántékomon, én pedig lassan bólintok. Tényleg tudom, hogy soha nem bántana engem, fizikailag legalábbis. Ezt mindig is tudtam.
- Miért tettél megjegyzést az italozására először is? Olyan jól alakultak a dolgok – kérdezem.
- Mert úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna, egy kibaszott kérkedő fasz volt, anya meg egyetértett vele. Valakinek ki kellett állnia érte – magyarázza meg, hangja szöges ellentéte annak, amilyen harminc perccel ezelőtt volt, amikor az apja arcába üvöltött.
Fáj a szívem érte, ez volt az ő módja, hogy megvédje az anyját. Egy rossz mód, de Harrynek ez az egyetlen, amit ismer. Amikor elhúzza a haját a homlokáról, a vér foltot ejt a bőrén.
- Próbálj meg elgondolkozni azon, hogy apukádnak milyen érzés ez, örökké ezzel a bűntudattal kell élnie, Harry, te pedig semmivel sem könnyíted meg neki. Nem azt mondom, hogy nem kellene mérgesnek lenned, mert kellene, de az összes ember közül neked kellene a megbocsátóbbnak lenned.
- Én… – kezdi el, de félbeszakítom őt.
- És abba kell hagynod az erőszakot. Egyszerűen nem verheted meg az embereket minden alkalommal, amikor feldühítenek. Ez nem helyes, és egyáltalán nem szeretem.
- Tudom – néz le a betonpadlóra.
- Rendbe kell hoznunk téged, az ujjperceid még mindig véreznek – sóhajtok fel, majd enyémbe véve kezeit a fürdőbe vezetem őt, hogy megtisztítsam a sebeit, ami olyan érzés, mintha ezredjére csinálnám, mióta találkoztam vele.