2016. június 28., kedd

Chapter 172

Helló! :)
Ahogy ígértem, egy héten két rész, tehát hoztam is az újat. Igyekszem majd ezt betartani. A fejezet, hát... én nem is tudom, mit mondjak róla. Legyen elég annyi így az elején, hogy a Zouis shipperek örülni fognak ;) Kíváncsi leszek a véleményeitekre. Végül pedig nem tudok szó nélkül elmenni a foci EB mellett (hiszen nem sűrűn írhatok ilyenről :D), egyszerűen csodálatos, amit a fiúk csináltak. Le a kalappal előttük, szuperek voltak, és senkit sem érdekel az az egy vereség, hiszen már így is túlteljesítettek! Kívánom, hogy folytatódjon tovább az álom a vb-selejtezőkön majd ősszel! #HUN #csakegyütt #szépvoltfiúk ♥
Nektek pedig kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 172
 
Át akartam öltözni valami másba, mielőtt elindulok a Canal Street Tavern-re, de úgy döntök, nem. Tetszik, ahogy érzem magam a ruháimban. Felveszek egy kardigánt, hogy megvédjem a karjaimat a hideg januári levegőtől. Hosszú utat tettem meg a divatban a WSU-n töltött első hónapom óta. Soha nem leszek divatdiktátor, de nem öltözöm úgy, ahogy régen. Pontosan a régi stílusom és a normális tizenkilenc évesek stílusa között vagyok.
Abban a pillanatban, hogy Karen elmegy, hogy elvigye Liamet a repülőtérre, érzem. Érzem, ahogy bekúszik az egyedüllét, de figyelmen kívül hagyom. Muszáj. Jól vagyok egyedül. Miután újra kihúzom a szemeimet, a földszintre megyek, hogy igyak egy pohár vizet, mielőtt elindulok, hogy mindenkivel találkozzak a Canal Street-en.
Ken a konyhapultnak támaszkodik, visszahúzva a fóliapapírt egy világoskék cukormázzal bevont muffinon.
- Szia, Louis – mosolyodik el, harapva egy falatot. – Vegyél egyet – mondja nekem, én pedig meg is teszem.
„A muffinok jót tesznek a léleknek.” Mondta nekem régen a nagymamám. Ha bármire is szükségem van, az valami a lelkemnek.
- Köszönöm – mosolyodom el, mielőtt megnyalom a tetejét.
- Ne nekem köszönd, hanem Karennek.
- Meglesz – hihetetlen íze van ennek a muffinnak. Talán azért, mert alig ettem az elmúlt kilenc napban, vagy talán azért, mert a muffinok tényleg jót tesznek a léleknek, az októl függetlenül kevesebb, mint két perc alatt meg is eszem.
- Mész valahová? – kérdezi Ken.
- Igen, megnézek… valakit, aki fellép a bandájával – fogalmam sincs, miért hazudtam az előbb Kennek, és azonnal szörnyen is érzem magam, de most már nem táncolhatok vissza és nem vallhatom be, hogy az imént hazudtam. Nem hazudtam, csak nem mondtam el neki. Van különbség. Igaz?
Ken a kancellár az egyetemen, szó szerint ő a legmagasabb felelősségű személy ezen a kampuszon, szóval technikailag ő Soto professzor főnöke, de azzal nincs semmi gond, hogy elmegyek megnézni a bandáját fellépni, úgyhogy egyszerűen el kellett volna mondanom Kennek. De nem tettem. Túlgondolom ezt.
- Az jó. Egyszer én is benne voltam egy bandában – feleli Ken.
- Igen? – tátom el a számat, egy másodpercre magam mellé nézek, és egy szarkasztikus megjegyzést várok Harrytől.
A fájdalom még mindig jelen van, folyamatos, mint a szívverésem, de már nem veszi át az irányítást felettem, már nem húz maga alá.
- Igen, még az egyetemen. Christian és én, meg még néhány másik barátunk alakítottunk egy zenekart. Csak egy hétig tartottunk, feltételezem, senki sem szerette a stílusunkat – nevet fel, mire elmosolyodom azon a gondolaton, hogy Ken és Christian egy bandában volt, nem tűnik lehetségesnek.
- A ti stílusotokat? – érdeklődöm.
- Nagyjából nyálasak és különcök voltunk – nevet fel, mielőtt iszik egy kortyot a tejből, hogy leöblítse a sütit.
- Te? – ugratom, ő pedig ismét nevet.
Majdnem csatlakozom hozzá a nevetésben, de nem. Nincs meg bennem az, hogy nevessek. Úgy érzem, hogy talán sosem nevetek újra.
- Remélem, hogy jól érzed magad ma este, megérdemled – mondja nekem Ken.
- Köszönöm, én is nagyon remélem.
- Majd könnyebb lesz, és találni fogsz valakit, aki képes arra, hogy egy másik embert is szeressen önmagán kívül – feleli, mire a gyomrom felkavarodik. Nem akarok hátrálni, előre felé akarok menni. – Szörnyen bántam Harry anyjával. Tudom, hogy igen, egy időben napokra elmentem, hazudtam, addig ittam, amíg láttam. Ha nem lett volna Christian, nem tudom Anne és Harry egyáltalán hogyan élte volna túl…
Emlékszem a Ken felé irányuló haragomra, amikor meghallottam Harry rémálmainak eredetét. Emlékszem, hogy egyenesen arcon akartam őt ütni, amiért valaha is engedte, hogy bármi bántsa Harryt úgy, szóval, amikor ezt mondja, felkavarja a régi haragomat.
- Soha nem leszek képes visszacsinálni abból bármit is, nem számít, mennyire keményen kívánom azt, hogy megtehessem. Én nem voltam jó Anne-nek, és tudtam ezt. Ő túl jó volt nekem, ezt is tudtam, és mindenki más is tudta. Most, hogy ott van neki Robin, akiről tudom, hogy úgy fog Anne-nel bánni, ahogy megérdemli. Neked is van egy Robin, tudom – mondja nekem. – A fiam remélhetőleg elég szerencsés lesz, hogy megtalálja az ő Karenjét később az életben, amikor felnő, és nem harcol mindennel és mindenkivel az úton.
Nyelek egyet Harry és az „ő Karenjének” említésére, aztán elnézek, nem akarom elképzelni Harryt senki mással. Túlságosan korán van még. Bár tényleg ezt kívánom neki, soha nem kívánnám neki azt, hogy egyedül legyen élete hátralévő részében. Csak azt remélem, hogy talál valakit, aki annyira szereti őt, mint Ken szereti Karent, így lehet egy második esélye arra, hogy jobban szeressen valakit, mint engem.
- Én is remélem – felelem végül.
- Sajnálom, hogy nem keresett téged – mondja csendesen Ken.
- Semmi gond… már néhány napja nem számítok rá.
- Nos, jobb, ha felmegyek az emeletre az irodámba, el kell intéznem néhány telefont – örülök, hogy kimenti magát, mielőtt jobban belemélyednénk ebbe a beszélgetésbe. Nem akarok tovább Harryről beszélni.
- Légy óvatos ma este, és ha szükséged van valamire, hívj minket – mosolyodik el, mielőtt kisétál a konyhából.
Lehunyom a szemeimet és veszek pár levegőt, de ez nem nyugtatja meg száguldó agyamat, így a telefonomért nyúlok, majd kiveszem a pulóverem zsebéből a fülhallgatómat. A The Fray dübörög a kis hangszórón keresztül, a refrénnél már meg is nyugszom, majd megnézem az üzeneteimet, miközben felsétálok az emeletre a pénztárcámért.
*Tristan beteg, nem tudunk menni, bocsi, babe!* Küldte Steph.
Nagyszerű. Remélem, Zayn és Niall jönnek. Talán más embereket is hoznak majd, csak remélem, nem Mollyt.
*Még mindig tudsz jönni ma este?* Küldöm el Zaynnek, aztán várok a válaszra.
„I will be your guardian when all is crumbling, I’ll stady your hand…” Szól a zene a füleimben, a dal többi részét pedig átugrom.
*Igen, mehetnék veled? Nem indul el az autóm.* Válaszolja Zayn.
Megírom neki, hogy persze, és hat órára ott leszek. Most öt harminc van, így mindjárt indulok is Zaynhez. Ha velem kell utaznia, az azt jelenti, hogy csak ő és én leszünk ma este? Nem vagyok biztos benne, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, de nem akarom túlgondolni ezt, ahogy az életem minden területével teszem.
Amikor Zayn lakásának épületéhez érek, ő odakint áll egy cigarettával a füle mögött.
- Cigizel? – kérdezem, és összeráncolom az orromat. Zavartnak tűnik, miközben beszáll a kis kocsimba.
- Ó, igen. Vagyis néha, nem cigiztem már egy ideje, de megtaláltam ezt a szobámban.
- Szóval nem csak azt tervezed, hogy cigizel, hanem hogy elszívsz egy régi cigarettát?
- Azt hiszem. Te nem szereted a cigit?
- Nem, egyáltalán nem. De hé, ha cigizni akarsz, megteheted. Vagyis ne az én autómban nyilván – mondom neki.
Ujjai a kocsiajtóhoz vándorolnak, majd megnyomja az egyik kis gombot. Amikor az ablak félig le van húzva, elveszi a cigit a füle mögül és kidobja.
- Akkor nem fogok cigizni – mosolyodik el, aztán felhúzza az ablakot.
Amennyire utálom a cigarettázást, be kell vallanom, hogy volt valami azzal, ahogy kinézett a hajával, ami majdnem teljesen fel van állítva, a sötét napszemüvegével és a bőrkabátjával, amely stílusossá tette azt a cigit.
- Niall nem jön? – kérdezem, majd kikanyarodok a parkolóból.
- Nem, randija van vagy valami. Mi van Steph-fel? Hallottam, hogy Tristan beteg vagy valami?
- Igen, nem jönnek.
- Ez rendben van neked? Úgy értem… hogy csak mi vagyunk?
Egy pillanatra elgondolkozom a kérdésén, rendben van ez? Igen. Rendben kellene, hogy legyen?
- Igen, semmi gond – válaszolom, mire elmosolyodik.
- Biztos vagy benne? Mert ha nem, az is okés, nem akarom, hogy úgy érezd…
- Semmi gond, tényleg – biztosítom őt.
- Szóval hánykor kezdődik, hétkor? – kérdezi tőlem Zayn.
- Kilenckor – tájékoztatom őt.
- Kilenckor? Miért jöttél ilyen korán?
- Nem tudom… csak nem akartam a házban ülni. Sajnálom – mondom neki.
- Ne kérj bocsánatot, nem gáz. Éhes vagy?
- Egy kicsit.
- Akarsz vacsorázni vagy valami?
- Persze. Van két óránk és negyvenöt percünk, amit elüthetünk – mosolyodom el, örülök, hogy nem mérges rám, amiért ilyen korán vettem őt fel.
- Hová akarsz menni? Te vagy a sofőr – kérdezi tőlem.
- Nem tudom… mi van közel?
- Applebee’s?
- Még soha nem voltam ott – ez Natalie kedvenc étterme volt, és mindig arról beszélt, hogy ott milyen nagyszerű a kaja, de én soha nem mentem el, hogy egyek.
- Hogy érted, hogy még soha nem voltál ott? Mindenki volt már ott.
- Én nem – mosolyodom el, aztán megállok a piros lámpánál.
- Nos, akkor oda kell mennünk, mert imádni fogod. Az a kedvenc helyem enni – mondja nekem Zayn.
- Akkor ezt megbeszéltük.
Zayn mutatja az irányokat, vagyis megpróbálja. Szörnyű benne, és párszor meg kell fordulnunk, mielőtt végre meglátjuk a nagy alma alakú jelet éppen hét óra után.

Harry szemszöge
- Tessék – szólal meg anya, amikor besétál a régi szobámba. Átad nekem egy kis porceláncsészét csészealjjal, én pedig felülök az ágyról.
- Mi ez? – kérdezem, hangom rekedt.
- Meleg tej és méz. Emlékszel, amikor kicsi voltál, és ezt csináltam régen, amikor beteg voltál? – kérdezi, miközben iszom egy kortyot.
- Igen?
- Meg fog neked bocsátani, Harry – mondja nekem, mire lehunyom a szemeimet.
Végre továbbléptem a zokogástól a száraz zihálásig, majd a némaságig. Ennyi az egész, néma.
- Nem hiszem…
- Meg fog, láttam, ahogy rád nézett. Sokkal rosszabbért is megbocsátott neked, emlékszel? – simítja el csapzott hajamat a homlokomról, és most az egyszer nem hátrálok el.
- Tudom, de ez most nem olyan, anya. Minden tönkretettem, amivel hónapokat töltöttem, hogy felépítsem vele.
- Szeret téged.
- Nem tudom tovább csinálni, nem tudom. Nem lehetek az, akit akar, hogy legyek. Mindig mindent elbaszok. Ez az, aki vagyok, és mindig is leszek, a srác, aki mindent elbasz.
- Ez nem igaz, és történetesen tudom, hogy te pontosan az vagy, akit ő akar.
- Tudom, hogy csak megpróbálsz segíteni, de kérlek… csak hagyd abba, anya – a csésze remeg a kezemben, és majdnem elejtem.
- Akkor mi lesz? Csak elengeded őt és hagyod, hogy továbblépjen? – leteszem a csészét a kis asztalra, mielőtt válaszolok.
- Nem, én akkor sem tudnék továbblépni, ha akarnék, de neki muszáj. Engednem kell neki, hogy továbblépjen, mielőtt több kárt csinálok – sóhajtok fel. Engednem kell, hogy úgy végezze, mint Diana. Boldogan, boldogan mindazok után, amit a lánnyal tettem. Boldogan valaki olyannal, mint Elijah.
- Rendben, Harry. Nem tudom, mi mást mondhatnék, hogy meggyőzzelek, hogy lépj fel és kérj bocsánatot – csattan fel.
- Csak menj. Kérlek – könyörgök.
- El fogok. De csak azért, mert hiszek benned, hogy a helyes dolgot fogod tenni és harcolni fogsz érte.
A kis csészét és tálat a falhoz vágom, majd azok kis darabokra törnek, amint anya becsukja maga mögött az ajtót.

Louis szemszöge
- Jó volt, mi? – kérdezi Zayn, miután kifizeti a vacsoránkat.
Felajánlottam, hogy felezzünk, de nem egyezett bele, majdnem úgy, mint Harry… Ne menj ide, Louis.
- Igen, nagyon. Lehet, hogy ez most már nekem is a kedvenc helyem – mosolyodom el.
Amikor megérkezünk a Canal Street Tavern-re, csak nyolc harminc van, így közel az elején foglalunk helyet.
- Kérsz egy italt? – kérdezi.
- Nem, de azért köszönöm – az utolsó dolog, amire szükségem van most, az az ivás. Éppen ma tértem vissza az épelméjűségbe, az alkoholtól pedig túl érzelmes vagyok, ez egy szörnyű keverék lenne.
Meglátom Soto professzort a színpadon, majd integet Zaynnek és nekem. Világoskék inget és fekete farmert visel, nem tudom túltenni magamat azon, hogy milyen fiatal és mennyire hétköznapian néz ki.
- Még mindig úgy gondolom, hogy furcsa, hogy a tanárod egy bandában van – mondja Zayn, kiszakítva engem a gondolataimból.
- Szerintem is – értek egyet egy mosollyal.
- Jön valaki más is a csoportodból?
- Nem tudom, azt hiszem, igen, de egyiküket sem láttam – fogalmam sincs, hogy meghívta-e a csoport többi részét vagy bárki mást a csoportból, ami azt illeti.
Örülök, hogy mi ketten többet beszélgetünk most már. Zayn hihetetlenül idegesnek tűnt a vacsora alatt, és együnk sem beszélt sokat, kivéve amikor a finom ételt dicsértük.
Még az időnkénti kínos csenddel is jól érzem magam. Ha otthon maradtam volna… vagyis nem otthon, Liamék házában, egyedül nyomorultul éreztem volna magamat. Ez az, amit csinálnom kellene, egy tizenkilenc éves egyetemista vagyok. Szórakoznom kellene és eljárnom a barátaimmal.
Zayn a barátom?
Szerintem igen, nem tudom, mi más lehetne. Csókolóztunk, tulajdonképpen néhányszor, de azok közül csak az egyik alkalom nem volt a fogadás része. A csók jó volt, amíg Harry nevét nem nyögtem a szájába.
- Mi az? – kérdezi, mire pislogok.
- Semmi – csak eszembe jutott, hogy a szád mindig cherry-vodka keverék ízű volt.
- Oké… – kuncog fel, én pedig felülök egyenesen, megigazítva a kardigánomat, ami elkezdett leesni a vállamról.
- Hogy van Rebecca? – kotyogom ki.
- Ó… uh, jól van.
- Ő… kedvesnek tűnik – felelem, azt kívánva, hogy bárcsak lenne most egy italom.
- Igen, tényleg kedves. Nagyon jók vagyunk együtt.
- Szexeltetek már? – kérdezem túlságosan is hangosan.
- Mi? Igen… de úgy értettem, hogy nagyon jól kijövünk – rémültnek néz ki, és tudom, hogy rajtam is ugyanez az arckifejezés van.
- Ó. Bocs. Nem akartam… – dadogom.
- Semmi gond – kuncog fel. – Úgy gondolja, hogy nem kedveled őt – teszi hozzá Zayn.
- Mi? Miért gondolja ezt? Mindig kedves vagyok vele – bár ez igaz, hogy nem kedvelem őt. Nem tudom a pontos okot, de egyszerűen van vele kapcsolatban valami, ami nem tetszik.
- Van ez az elképzelése a fejében, hogy te egy fenyegetés vagy neki, vagy valami. Bár nagyon azt szeretné, hogy kedveld őt.
- Tényleg kedvelem őt – hazudom.
- Nem, nem kedveled. Meg tudom mondani! – nevet fel, és ez egy igazán csodálatos hang.
- Oké! Oké, nem, de tényleg megpróbáltam! – nevetek.
Az elmúlt kilenc napban először nevetek, és ez nagyszerű érzés. Felfrissítő, és szabadnak érzem magam, többé már nem a fájdalom foglyának.
- Nos, legalább ma este nincs itt – feleli, mielőtt kijavítja magát. – Úgy értem, mivel nem kedveled őt.
- Akkor is kedves leszek hozzá, soha nem fogok semmit sem kínossá tenni, ígérem. Hol van Rebecca megint? Kaliforniában?
- Igen, egy sítúrán van.
- Ó. Nos, remélem, hogy jól szórakozik.
- Igen, vagyis mikor legutóbb beszéltem vele, jól érezte magát, körülbelül egy nap eltelt azóta, de tudom, hogy elfoglalt ott.
- Igen, Natalie… az ex-barátnőm és a családja minden évben Kaliforniába megy síelni, és mindig szörnyű foglalást kapott – mondom neki, miközben elkezdődik a zene.
A The Reckless Few fellépése ma este még jobb, mint legutóbb. Soto professzornak tényleg főállású dologgá kellene ezt tennie, biztosan megcsinálnák.
Zayn és én elmegyünk, mielőtt a tanárom hozzánk jöhetne, nem akarom megmagyarázni, hogy Zayn kicsoda, vagy hogy könnyűnek tűnök, ilyen korán együtt lógok valakivel egy szakítás után. Ez szakítás? Annak kell lennie, átmentem a szakaszain. A szomorúságon, a síráson, a mellkasomban lévő lyukon, a hányáson, a telefonhívásokon, azon, hogy órákon át a telefonomat bámulom a hívására várva, az imádkozáson, hogy érjen véget a fájdalom, és végül a gyógyuláson. Nem vagyok és a legvalószínűbb, hogy soha nem leszek túl Harryn, túl ezen, de nem élhetek a szomorúságnak abban a szakaszában.
- Köszi, hogy meghívtál ma este, király volt a zene – didereg Zayn, majd kezeit a szellőztetőhöz teszi, hogy felmelegítse őket.
- Köszi, hogy eljöttél, nagyon ki kellett jutnom a házból.
- Hol laksz most? Nem kell válaszolnod.
- Semmi gond… átmenetileg Liamék házában maradok, de jövő héten lakásokat nézek majd. Találtam párat, amit megengedhetek magamnak.
- Ó… szóval te és Harry…
- Igen, igen.
- Végleg?
- Azt hiszem – sóhajtok fel.
- Ő tudja ezt?
- Igen, látta, ahogy elmegyek, és meg sem próbált utánam jönni. Még csak felhívni sem próbált, és nem fogadta a hívásaimat. Már kilenc napja nem beszéltünk. Tudja ő, csak nem érdekli – megharapom az arcom belsejét, hogy elkerüljem az összeomlást. Már túl vagyok ezen, túl vagyok a sötétségen, ami azzal fenyeget, hogy ismét maga alá húz.
- Nagyon sajnálom, Louis – meg tudom mondani a szemeiben lévő együttérzésből, hogy komolyan gondolja.
- Nem kell. Így lesz a legjobb – legalábbis ez az, amit magamnak mondok. – Kérdezhetek valamit? – töröm meg a csendet néhány perccel később, amikor a lakásának az épületéhez kanyarodunk.
- Igen, persze.
- Mit gondolsz, mi történt volna, ha te nyersz? – teszem fel végre a kérdést, amit mindig is akartam.
- Nem tudom, már sokat gondolkoztam ezen.
- Igen? – megfordulok, hogy ránézzek, karamell szemei találkoznak az enyémekkel.
- Persze, hogy igen.
- Mire jutottál? – túrok bele kezemmel a hajamba, várva a válaszára.
- Nos… tudom, hogy elmondtam volna, mielőtt engedem, hogy olyan messzire menjen. Én mindig el akartam mondani neked. Minden alkalommal, amikor láttalak titeket együtt, el akartam mondani, ezt tudnod kell – nyel egyet.
- Tudom – suttogom alig hallhatóan, Zayn pedig folytatja.
- Úgy gondolom, hogy megbocsátottál volna nekem, mivel először elmondtam volna neked, és szerintem elvittelek volna randizni, rendes randikra. Mint a filmekben vagy valami, és jól szórakoztunk volna. Mosolyogtál és nevettél volna, nem használtalak volna ki. És szeretném azt hinni, hogy végül belém estél volna, ahogy azt Harryvel tetted, és amikor helyes lett volna, akkor mi… és nem mondtam volna el senkinek. Senkinek nem mutattam volna semmit, vagy egyáltalán nem árultam volna el egy részletet sem. A pokolba, egyikükkel sem lógtam volna többé, mert minden másodpercet veled akartam volna tölteni, megvigyorogtatva téged, ahogy szoktad, amikor azt gondolod, hogy valami vicces, ez más, mint a szokásos nevetésed. Ez az ahonnan tudom, hogy tényleg szórakoztatlak-e vagy csak eljátszod, hogy udvarias legyél – mosolyodik el, a szívem pedig elkezd száguldani. – És értékeltelek volna, nem hazudtam volna neked. Nem gúnyoltalak volna ki a hátad mögött vagy hívtalak volna különböző neveken. Nem érdekelt volna a hírnevem, és… és… szerintem boldogok lehettünk volna. Boldog lehettél volna folyamatosan, nem csak néha. Szeretném azt hinni, hogy… – félbeszakítom őt azzal, hogy megfogom a kabátja gallérját, majd ajkaimat az övéihez teszem.

2016. június 24., péntek

Chapter 171

Sziasztok! :)
A nagy nyári szünetben és melegben majdnem elfelejtettem, hogy ma péntek van és új fejezetet kéne hoznom :D De szerencsére eszembe jutott, és itt is van. Ami Harry szemszög, és eléggé... lesújtó, lehangoló. Megismerjük, ő hogyan élte meg ezt a szakítást, és lehet, hogy most megváltozik a véleményetek, kíváncsi leszek, hogyan vélekedtek majd. A vége felé zárójelben van, hogy you have to és I have to, ezek jelölik, hogy melyiket használja Harry, mert először egyes szám második személyben, aztán egyes szám első személyben beszél magához. És ugye nyáron egy héten két részt szoktam hozni, ezt megpróbálom idén is tartani, nem ígérem, hogy mindig pontos leszek (de egy héten egyszer biztosan jelentkezek), csak most éppen nincsen laptopom, a nagy számítógépen pedig gyűlölök gépelni :D Viszont igyekszem megoldani, és hozni kedden az újat, majd csekkoljátok azért, nehogy lemaradjatok.
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 171
 
Harry szemszöge
Kilenc nap.
Kilenc nap tel el anélkül, hogy beszéltem volna Louis-val. Nem hittem, hogy lehetséges nekem, hogy végigcsináljak egyetlen napot anélkül, hogy beszélnék vele, nemhogy kibaszott kilencet. Ezernek érződik, és minden egyes másodperc jobban fáj, mint a korábbi.
Amikor elhagyta a lakást azon az estén, vártam és vártam, hogy meghalljam a lépéseit átsietni az ajtón, és vártam a hangjára, hogy elkezdjen ordítani velem. Nem történt meg. A padlón ültem várva és várva. Soha nem jött, soha nem jött el.
Befejeztem a hűtőmben lévő sört, majd a bizonyítékot a falhoz vágtam. A következő reggel, amikor felébredtem és Louis még mindig nem volt itt, összepakoltam a szarjaimat. Bepakoltam egy táskába, és felszálltam egy repülőre, hogy elhúzzak Washingtonból. Ha vissza akart volna jönni, az akkor este lett volna. El kellett mennem onnan és egy kis teret nyernem. Alkohollal a leheletemen és foltokkal a fehér pólómon elmentem a reptérre. Nem hívtam fel anyát, mielőtt odaértem, nem mintha bármi programja lett volna amúgy is.
Ha Louis felhív, mielőtt felszállok a gépre, megfordulok, de ha nem, akkor kár, gondoltam folyamatosan. Megvolt az esélye, hogy visszajöjjön hozzám. Minden más alkalommal megteszi, nem számít, mit teszek, akkor ezúttal ez miért olyan más? Nem mintha bármit is tettem volna tényleg, hazudtam neki, de az egy kis szar hazugság volt, és túlreagálta.
Ha bárkinek is dühösnek kellene lennie, az én vagyok. A kurva házamba hozta Zaynt, hogy összepakolja a szarjait. Ráadásul Liam úgy lép be, mint a kibaszott Hulk és a falhoz csap engem? Mi a fasz, de tényleg.
Ez az egész helyzet teljesen elbaszott, és ez nem az én hibám. Vagyis, talán az, de ő visszamászhat hozzám, nem pedig fordítva. Szeretem őt, de én nem teszem meg az első lépést.
Az első napot többnyire a repülőgépen töltöttem, kialudva a másnaposságomat. Sok csúnya pillantást kaptam a sznob segg légi utaskísérőktől és öltönyben lévő seggfejektől, de rohadtul leszartam. Szart se jelentenek nekem. Fogtam egy taxit anya házáig, és majdnem megfojtottam a sofőrt. Ki számít fel olyan sok költséget egy kurva tíz mérföldes taxizásért?
Anya megdöbbent és boldog volt, hogy lát. Pár percig sírt, de szerencsére abbahagyta, amikor Robin megjelent. Úgy látszik, elkezdték átpakolni anya dolgait Robin házába, és azt tervezi anya, hogy eladja a házát, ami pont a szomszédban van. Leszarom ezt a házat, szóval nem különösebben érdekel. Az a ház tele van szar emlékekkel a részeg, seggfej apámról.
Jó képesnek lenni Louis benyomása nélkül gondolni ezeket a dolgokat. Kissé bűntudatom lenne, amiért goromba vagyok anyával és a barátjával, ha Louis itt lenne velem. Hála az égnek, hogy nincs.
A második nap kimerítő volt, mint a szar. Az egész délutánt azzal töltöttem, hogy anyát hallgattam arról beszélni, hogy mik a tervei a nyárra, és kitértem a kérdései elől, hogy miért vagyok itthon. Folyamatosan azt mondtam neki, hogy ha beszélni akarnék róla, akkor megtenném. Egy kis istenverte nyugalomért jöttem ide, és minden, amit kapok, az még több bosszúság. Nyolckor az utcában lévő kocsmában kötöttem ki. Egy csinos barna hajú lány, akinek ugyanolyan színű a szeme, mint Louis-nak, rám mosolygott és megkínált egy itallal akkor este. Némileg udvariasan visszautasítottam, csak a szemszíne miatt jött elő a kedvességem. Minél hosszabb ideig néztem, annál jobban rájöttem, hogy nem ugyanolyanok, mint Louis-nak. Tompák és nincs élet mögöttük. Louis szemei a legérdekesebb kék árnyalat, ami első pillantásra zöldnek tűnik, amíg ténylegesen meg nem nézed. Szépek, már amennyire a szemek szépek lehetnek. Mi a faszért ültem egy kocsmában a szemgolyókon gondolkozva? Baszki.
Láttam a csalódást anya szemeiben, amikor átbotorkáltam az ajtón éjjel két óra után, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy figyelmen kívül hagyjam, elmotyogva egy szar bocsánatkérést, mielőtt kényszerítettem magamat, hogy felmenjek a lépcsőn.
A harmadik nap volt az, amikor elkezdődött. A Louis-ról való kis gondolatok folyamatosan belopakodtak az agyamba a legvéletlenszerűbb alkalmakkor. Amíg figyeltem anyát elmosogatni az edényeket, Louis-ra gondoltam, ahogy állandóan bepakolt a mosogatógépbe, megbizonyosodva róla, hogy sosincs egyetlen egy piszkos edény sem a mosogatóban.
- Ma elmegyünk a vásárba, szeretnél jönni? – kérdezte anya.
- Nem.
- Kérlek, Harry, meglátogatsz, és alig beszélsz hozzám, vagy töltesz velem időt.
- Nem, anya – ráztam őt le.
- Tudom, miért vagy itt – mondta, mire felálltam az asztaltól és kiviharzottam a konyhából.

Tudtam, hogy könnyen meg fogja érteni, hogy menekülök, ténylegesen elrejtőzöm a valóság elől. Nem vagyok biztos benne, milyen fajta valóság van Louis nélkül, de nem vagyok kész, hogy foglalkozzak ezzel a szarral, akkor miért kell anyának ezzel nyaggatnia? Ha Louis nem akar velem lenni, akkor a pokolba vele. Nincs szükségem rá, jobb, ha egyedül vagyok, ahogy mindig is terveztem.
Pillanatokkal később csörgött a telefonom, de nem vettem fel, amint megláttam a nevét. Miért hívott fel? Hogy elmondja, hogy utál, vagy hogy le akarja íratni a nevét a bérleti szerződésről, biztos voltam benne. Az Isten verje meg, Harry, miért tetted ezt? Kérdeztem folyamatosan magamtól. Nem volt elég jó válaszom.
A negyedik nap a lehető legrosszabb módon kezdődött.
- Harry, menj fel az emeletre! – könyörög. Ne megint ezt.
Az egyik férfi megüti az arcát, mire ő a lépcsőre néz, szemei találkoznak az enyémekkel, majd felordítok.
Louis.
- Harry!! Ébredj fel, Harry! Kérlek, ébredj fel! – kiabált anya, és megrázott, hogy ébren legyek.
- Hol van? Hol van Lou? – fuldokoltam, izzadsággal a bőrömön.
- Nincs itt, Harry.
- De ők… – eltartott egy pillanatig, hogy összeszedjem a gondolataimat, és rájöjjek, ez csak egy rémálom volt. Ugyanaz a rémálom, ami egész életemben is volt, csak ezúttal sokkal rosszabb volt. Anya arca Louis-éval volt kicserélve.
- Shh… semmi gond. Csak egy álom volt – sírta anya, aztán megpróbált megölelni, de gyengéden visszatoltam a karjait.
- Nem, jól vagyok – biztosítottam őt, majd azt mondtam neki, hogy hagyjon egyedül.

Az éjszaka hátralévő részében ébren feküdtem, megpróbálva kiverni a képet a fejemből, de nem tudtam.
A negyedik nap úgy folytatódott, ahogy elkezdődött. Anya egész nap figyelmen kívül hagyott, amiről azt gondoltam, hogy ezt akartam, de kiderült, hogy valahogy… magányos voltam. Elkezdtem hiányolni Louis-t. Folyamatosan azon találtam magam, hogy magam mellé néztem, hogy beszéljek hozzá, vártam rá, hogy mondjon valamit, ami biztos, hogy megmosolyogtat. Fel akartam őt hívni, az ujjaim a zöld gomb felett járkáltak több mint százszor, de nem tudtam rávenni magamat. Nem tudom megadni neki, amit akar, és az nem lesz elég jó neki. Jobb ez így. A délutánt azzal töltöttem, hogy utánanéztem, mennyibe kerülne, ha visszaköltöznék ide, Angliába. Amúgy is itt fogok kikötni, úgyhogy akkor mindjárt túl is esek rajta és megcsinálom most.
Soha nem működnénk, mindig tudtam, hogy nem tartunk ki. Nem lehet. Nem volt lehetséges nekünk, hogy mindig együtt legyünk. Ő túl rohadtul jó nekem, és ezt tudom. Mindenki tudja. Látom, ahogy az emberek megfordulnak, hogy ránk nézzenek, akárhová megyünk, és tudom, hogy azon csodálkoznak, hogy az a helyes fiú miért van velem.
Órákig a telefonomat bámultam, miközben megittam egy fél üveg whiskyt, mielőtt lekapcsoltam a lámpát és elaludtam. Azt hittem, hogy hallottam a mobilom rezgését az éjjelin, de túl részeg voltam, hogy felüljek és felvegyem. A rémálom megint eljött, ezúttal Louis pizsamája ázott vérben, és értem sírt, hogy menjek el, hogy hagyjam őt ott azon a kanapén.
Az ötödik nap a telefonomon felvillanó piros fényre ébredtem fel, jelezve, hogy megint nem fogadtam Louis hívását, csak ezúttal ez nem volt szándékos. Az ötödik nap volt az, amikor elkezdtem a nevére bámulni a képernyőn, mielőtt egymás után néztem meg a róla készült képeket. Miért csináltam ilyen sokat? Észre sem vettem, milyen sok képet lőttem róla, anélkül, hogy egy kicsit is figyelt volna.
Miközben átnéztem a képeket, folyamatosan az jutott eszembe, hogy milyen volt a hangja. Korábban sosem tetszett a hangja, régen annyira idegesített, de most olyan tökéletes a hangja. Az akcentusa tökéletes, és egész nap elhallgatnám, ahogy beszél, minden egyes nap. Fogom valaha is újra hallani a hangját?
Ez a kedvencem, gondoltam legalább tizedjére, miközben átnéztem a képeket. Végre megálltam egynél, amin a hasán feküdt az ágyon, a lábai keresztben voltak a levegőben, a haja lefelé állt, a füle mögé tűrve. Az álla az egyik kezén pihent, az ajkai pedig kissé elváltak egymástól, ahogy felfogta az előtte lévő szavakat a nook-ja képernyőjén. Abban a pillanatban lőttem el a képet, amikor rajtakapott, hogy bámulom, pontosan azt a pillanatot, amikor egy mosoly, a legszebb mosoly jelent meg az arcán. Olyan boldognak tűnt, hogy rám nézett ezen a képen. Mindig így néz… vagyis mindig így nézett rám?
Azon a napon, az ötödiken volt az, amikor a súly megjelent a mellkasomon. Egy állandó emlékeztető arról, hogy mit tettem, és leginkább mit veszítettem. Fel kellett volna hívnom őt azon a napon, miközben a képeit bámultam. Ő nézte az én képeimet? A mai napig csak egy van neki, ironikus, hogy azon találom magam, bárcsak megengedtem volna neki, hogy többet csináljon. Az ötödik nap volt az, amikor a telefonomat a falhoz vágtam, abban a reményben, hogy összetöröm, de csak megrepedt a képernyője. Az ötödik nap volt az, amikor kétségbeesetten azt kívántam, bárcsak felhívna. Ha felhívna, rendben lenne, minden rendben lenne. Mindketten bocsánatot kérnénk, én pedig hazamennék.
Ha ő az, aki felhív, akkor nem érezhetek bűntudatot, amiért visszatérek az életébe. Kíváncsi voltam, hogy ő is ugyanúgy érzett-e, mint én. Mindennap egyre nehezebb volt neki? A nélkülem töltött minden másodperc nehezebbé tette neki a lélegzést?
Ezen a napon kezdtem elveszíteni az étvágyamat, egyszerűen nem voltam éhes. Hiányzott a főztje, még az egyszerű ételei is, amiket elkészített nekem. A pokolba, hiányzott az, hogy nézzem őt evés közben. Hiányzott minden rohadt dolog azzal a kedves szemű, dühítő fiúval kapcsolatban.
Az ötödik nap volt az a nap, amikor végre összeomlottam. Úgy sírtam, mint egy picsa, és még csak nem is éreztem magam rosszul miatta. Sírtam és sírtam. Elkeseredetten próbáltam, de Louis nem ment ki a fejemből. Nem hagyott békén, állandóan megjelent, folyamatosan azt mondta, hogy szeret, folyamatosan megölelt, és amikor rájöttem, hogy ez a képzeletem volt, ismét sírtam.
A hatodik nap dagadt és véreres szemekkel ébredtem fel. Nem tudtam elhinni, hogy hogy összetörtem az előző este. A mellkasomon lévő súly nagyobb lett, és alig láttam egyenesen. Miért vagyok ilyen elbaszott? Miért bántam vele továbbra is szarul? Ő az első ember, aki valaha is képes volt arra, hogy lásson, belém lásson, az igazi énemet, én pedig szarul bántam vele. Őt hibáztatom mindenért, amikor a valóságban én voltam az. Mindig én voltam, még akkor is, amikor nem csináltam semmi rosszat, akkor is elrontottam. Goromba voltam hozzá, amikor megpróbált velem dolgokról beszélni, kiabáltam vele, amikor rám szólt a hülyeségeimért, és újra meg újra hazudtam neki. Ő mindenért megbocsátott nekem, mindig. Mindig számíthattam erre, és talán ez az, amiért úgy kezeltem őt, ahogy tettem, mert tudtam, hogy megtehetem. A hatodik napon összetörtem a telefonomat a csizmámmal.
A hatodik nap fele ismét anélkül telt el, hogy ettem volna, anya megkínált zabpehellyel, de amikor megpróbáltam arra kényszeríteni magamat, hogy  megegyem, az majdnem visszajött. A harmadik nap óta nem zuhanyoztam le, és egy kibaszott roncs voltam. Megpróbáltam figyelni, miközben anya elmondott nekem néhány dolgot, amit meg kellett vennem a boltból, de nem hallottam őt. Minden, amire gondolni tudtam, az Louis volt, és az, hogy egy héten legalább ötször el kellett mennie a Conner’s-be.
Louis egyszer azt mondta nekem, hogy tönkretettem őt, most hogy itt ülök megpróbálva fókuszálni, megpróbálva csak levegőhöz jutni, tudom, hogy tévedett. Ő tett tönkre engem. Bejutott a belsőmbe és elbaszott. Éveket töltöttem azzal, hogy felépítsem azokat a falakat, lényegében az egész életemet, ő meg megérkezett és letépte őket, ott hagyva engem a kőtörmelékkel.
- Hallottál, Harry? Csináltam egy kis listát abban az esetben, ha nem – mondta anya, átadva nekem a papírt a rajta lévő írással.
- Igen – hangom alig volt hallható.
- Biztos vagy benne, hogy el tudsz menni? – kérdezte.
- Igen, jól vagyok – felálltam, majd a listát a piszkos farmerembe raktam.
- Hallottalak tegnap este, Harry, ha akarsz…
- Ne, anya. Kérlek, ne – majdnem a torkomon akadtak a szavaim. A szám száraz volt, a torkom pedig fájt.
- Rendben – szemei tele voltak szomorúsággal, miközben kisétáltam a házból, hogy az utcában lévő boltba induljak.

A lista csak néhány áruból állt, mégsem emlékeztem egyikre se anélkül, hogy ki ne szedtem volna azt a rohadt papírt a zsebemből.
Sikerült összeszednem azt a pár dolgot, kenyér, lekvár, kávé és valami gyümölcs. Attól, hogy a sok kajára néztem a boltban, megfordult az üres gyomrom. Vettem magamnak egy almát, majd kényszerítettem magamat, hogy megegyem. Kartonpapír íze volt, és éreztem, ahogy a kis darabok megütik a gödröt a gyomromban, miközben fizettem az idősebb nőnek a pult mögött.
Kisétáltam, aztán elkezdett havazni. A hóról is Louis jutott eszembe. Mindenről ő jutott az eszembe. Olyan fejfájásom volt, ami nem volt hajlandó elmúlni. A halántékomat dörzsöltem a szabad kezemen lévő ujjaimmal, majd átmentem az úton.
- Harry? Harry Styles? – szólított meg egy hang az utca másik oldaláról. Nem, az nem lehet. – Te vagy az? – kérdezte újra a lány. Diana.
Ez nem történhet meg, gondoltam folyamatosan, miközben ő felém sétált, kezei tele voltak bevásárlószatyrokkal.
- Ööö… szia – ez volt minden, amit mondani tudtam, az agyam őrjöngött, a tenyereim máris elkezdtek izzadni.
- Azt hittem, elköltöztél? – kérdezte. Szemei csillogtak, nem voltak élettelenek, mint ahogy emlékeztem, miközben sírt és könyörgött nekem, hogy hadd maradjon az én házamban, mikor nem volt hová mennie.
- Igen… Csak látogatóban vagyok – mondtam neki, majd letette a szatyrait a járdára.
- Nos, az jó – mosolyodott el. Hogy mosolyoghatott rám az után, amit tettem vele?
- Uh… ja. Hogy vagy? – kényszerítettem magamat, hogy megkérdezzem attól a lánytól, akinek tönkretettem az életét.
- Jól vagyok, nagyon jól – csiripelte, aztán végighúzta kezét gömbölyödő hasán. Gömbölyödő has? Ó, Istenem. Nem, várjunk… az időrend nem áll össze. Szent szar, ez egy másodpercre megijesztett.
- Terhes vagy? – kérdeztem, remélve, hogy az, így nem sértettem meg.
- Igen, hat hónapos. És el vagyok jegyezve! – mosolygott, feltartva kis kezét, hogy megmutasson nekem egy aranygyűrűt az ujján.
- Ó.
- Igen, vicces, hogy alakultak a dolgok, nem? – tűrte barna haját a füle mögé, és belenézett a szemeimbe, amik körül kék körök voltak az alvás hiánya miatt.
A hangja olyan édes volt, hogy ettől ezerszer rosszabbul éreztem magamat. Nem tudtam nem elképzelni az arcát, ahogy mindannyiunkat rajtakapott azon, hogy őt néztük a kis képernyőn. Ordított, szó szerint ordított, majd kirohant a szobából. Természetesen nem követtem őt. Csak kinevettem őt, kinevettem a megalázását és a fájdalmát.
- Nagyon sajnálom – bukott ki belőlem.
Azt vártam tőle, hogy kigúnyol, hogy elmondja, milyen elbaszott ember vagyok, hogy akár még meg is üt. Amire nem számítottam az az, hogy karjaival átölelt és azt mondta, megbocsát.
- Hogy tudsz nekem megbocsátani? Annyira elbaszott voltam. Tönkretettem az életedet – feleltem, szemeim égtek.
- Nem tetted tönkre, vagyis először igen, de igazából meg kellene neked köszönnöm – mondta, mire majdnem a zöld pulóverére hánytam.
- Mi?
- Miután te… nos, tudod… nem volt hová mennem, aztán találtam egy templomot, egy új templomot, mivel az enyém száműzött, és ott találkoztam Elijah-val – arca azonnal felderült a férfi nevének említésére. – Most pedig itt vagyunk majdnem három évvel később, el vagyok jegyezve és babát várok. Minden okkal történik, azt hiszem? Nyálasan hangzik, mi? – kuncogott fel.
Diana mindig olyan édes lány volt, csak leszartam. A kedvessége könnyebbé tette, hogy zsákmányul ejtsem.
- Azt hiszem, igen, de tényleg örülök, hogy találtál valakit. Gondolkoztam rajtad mostanában… tudod, hogy mit csináltam, és szarul éreztem magam miatta. Tudom, hogy most már boldog vagy, de ez nem mentség arra, amit veled tettem. Amíg Louis nem… – szakítottam félbe magam.
- Louis? – kérdezte Diana, mire majdnem elájultam a fájdalomtól.
- Ő, uhmmm… nos… ő… – dadogtam.
- Mi ő? A férjed? – Diana szavai egyenesen a közepébe vágtak, miközben ujjaimon a jelet kereste.
- Nem, ő… ő a párom volt.
- Ó. Akkor most már randizol? – csipkelődött félig, megérezte a fájdalmamat, biztos voltam benne.
- Nem… vagyis csak vele.
- Értem. És most nem?
- Nem – tettem ujjaimat az ajakpiercingemhez.
- Nos, ezt sajnálattal hallom. Remélem, rendeződnek a dolgaid, ahogy nekem is – mondta.
- Köszönöm.  Gratulálok az eljegyzéshez és… a babához – feleltem kellemetlenül.
- Köszönöm! Nyáron fogunk összeházasodni valószínűleg.
- Ilyen korán?
- Már két éve jegyben járunk – nevetett fel.
- Wow.
- Gyors volt, nem sokkal miután találkoztunk – magyarázta Diana.
- Nem vagytok túl fiatalok? – seggfejnek éreztem magam, amiért ezt mondtam, amint a szavak elhagyták a számat, de ő csak elmosolyodott.
- Majdnem huszonegy éves vagyok, és nincs értelme várni. Elég szerencsés voltam ahhoz, hogy megtaláljam azt, akivel le akarom élni az életemet, fiatalon, miért vesztegessek több időt, amikor ő itt van pontosan előttem ezt kérve tőlem. Megtisztelő, hogy azt akarja, legyek a felesége, nincs ennél nagyszerűbb kifejezése a szerelemnek – ahogy magyarázta, szavai Louis hangján értek el hozzám.
- Azt hiszem, igazad van – mondtam neki, mire elmosolyodott.
- Ó, itt is van! Mennem kell.  Fázom és terhes vagyok, nem egy jó kombináció – nevetett fel, mielőtt felvette a szatyrait a járdáról, majd köszöntött egy pulóvermellényben és khaki nadrágban lévő férfit. Mosolya olyan ragyogó volt, amikor meglátta terhes menyasszonyát, hogy esküszöm, attól felderült az a szomorú nap Angliában.

A hetedik nap hosszú volt. Minden nap hosszú volt. Folyamatosan Dianára gondoltam és a bocsánatára, ez nem is jöhetett volna jobbkor. Persze, pokolian néztem ki, ő meg tudta, de boldog volt és szerelmes. Meg terhes is. Nem tettem tönkre az életét úgy, ahogy gondoltam, és ezért hálát adok Istennek.
A hetedik napot az ágyban töltöttem. Arra sem tudtam rávenni magamat, hogy elhúzzam a sötétítő függönyöket. Anya és Robin egész nap nem voltak itthon, így egyedül maradtam, hogy duzzogjak a nyomoromban.
Minden nap egyre rosszabb lett. Folyamatosan arra gondoltam, hogy mit csinál Louis, kivel van. Sírt? Magányos volt? Visszament a lakásunkba, hogy megkeressen engem? Miért nem hívott fel újra?
Ez nem az a fájdalom, amiről olvastam a regényekben. Ez a fájdalom nem csak a fejemben van, ez a fájdalom nem fizikai. Ez léleksajgó fájdalom, egy fájdalom, ami belülről kifelé szétszakít, és nem hiszem, hogy ezt túlélhetem. Senki sem tudná.
Biztosan Louis is így érez, amikor én bántom meg őt. Nem tudom elképzelni, ahogy törékeny teste visszatartja ezt a fajta fájdalmat, de ő erősebb, mint amilyennek tűnik. Annak kell lennie, hogy ha elviselt engem. Az anyja egyszer azt mondta, hogy ha tényleg törődök Louis-val, akkor békén hagyom őt, amúgy is megbántom őt, mondta.
Igaza volt. Békén kellett volna hagynom Louis-t akkor. Az első naptól kezdve békén kellett volna hagynom őt, amikor besétált abba a kollégiumi szobába. Megígértem magamnak, hogy inkább meghalok, minthogy újra megbántsam őt… ez az, ami. Ez haldoklás, ez rosszabb, mint a haldoklás. Jobban fáj. Ez biztos.
A nyolcadik napot ivással töltöttem, az egész napot. Nem tudtam abbahagyni. Minden egyes itallal imádkoztam, hogy az arca menjen ki a fejemből, de ez nem történt meg. Nem történhetett meg.
Össze kell szedned magad, Harry. Muszáj (You have to). Muszáj (I have to). Tényleg muszáj.
- Harry… – Louis hangja hidegrázást küld végig a hátamon. – Babe… – ismétli meg.
Amikor felnézek rá, anya kanapéján ül egy mosollyal az arcán és egy könyvvel az ölében.
- Gyere ide, kérlek – nyafogja, miközben kinyílik az ajtó és egy csapat férfi lép be.
Ne.
 - Ott van – mondja az alacsony férfi, aki minden egyes éjszaka kínozza az álmaimat.
- Harry? – kezd el sírni Louis.
- Maradj távol tőle – figyelmeztetem őket, miközben közelítenek hozzá, úgy tűnik, nem hallanak meg engem.
A hálóruháját letépik, ahogy Louis a padlóra esik. Ráncos és koszfoltos kezek vándorolnak fel a combján, miközben Louis a nevemet nyöszörgi.
- Kérlek… Harry, segíts – néz rám, de én le vagyok fagyva. Mozdulatlan vagyok és képtelen arra, hogy segítsek neki. Arra vagyok kényszerítve, hogy figyeljem, ahogy megütik őt és megerőszakolják, mígnem a padlón fekszik csendben és véresen.

Nem ébresztett fel anya, senki sem tette. Be kellett fejeznem, az egészet, és amikor felébredtem, a valóságom rosszabb volt, mint bármelyik rémálom.
A kilencedik nap ma van.
- Hallottad, hogy Christian Vance Seattle-be költözik? – kérdezi tőlem anya, miközben körbe lökdöstem a gabonát az előttem lévő tálban.
- Igen.
- Ez izgalmas, nem? Egy új iroda Seattle-ben.
- Gondolom, az.
- Tart egy vacsorát vasárnap, azt hitte, hogy ott leszel.
- Honnan tudod? – kérdezem tőle.
- Ő mondta nekem, beszélünk időről-időre – anya elnéz, majd újratölti a kávéscsészéjét.
- Minek?
- Mert lehet, most pedig edd meg a gabonapelyhedet – szid le, mint egy gyereket, de nincs energiám, hogy kitaláljak egy csípős megjegyzést.
- Nem akarok menni – mondom neki, és kényszerítem a kanalat a számhoz.
- Lehet, hogy nem látod őt újra egy ideig.
- És? Amúgy is alig látom őt.
Anya úgy néz ki, mintha akarna még mondani valamit, de csendben marad.
- Van Aspirined? – kérdezem, mire bólint, mielőtt eltűnik, hogy hozzon.
Nem akarok elmenni egy hülye, kibaszott vacsorára, hogy megünnepeljük, hogy Christian és Kimberly Seattle-be megy. Belefáradtam, hogy mindig mindenki Seattle-ről beszél, és tudom, hogy Louis ott lesz. A fájdalom attól a gondolattól, hogy látom őt, belém markol, és majdnem lelök a székről. Távol kell maradnom tőle, ezzel tartozom neki. Ha itt maradok még egy pár napig, akár hetekig, mindketten továbbléphetünk. Ő találni fog valaki olyat, mint Diana vőlegénye, valaki sokkal jobbat a számára, mint én.
- Akkor is azt gondolom, hogy menned kellene – mondja anya újra, miközben lenyelem az Aspirint, tudva, hogy nem fog segíteni.
- Nem mehetek, anya… akkor sem, ha akarnék. Rögtön reggelről el kellene indulnom, és nem vagyok kész, hogy elmenjek.
- Úgy érted, nem vagy kész arra, hogy szembenézz azzal, amit otthagytál – feleli.
Nem tudom tovább visszatartani. Arcomat a kezeimbe temetem, ahogy engedem, hogy a fájdalom átvegye az irányítást, hagyom, hogy megfojtson. Örömmel fogadom, és remélem, hogy megöl.
- Harry… – anya hangja halk és vigasztaló, miközben megölel, én pedig rázkódom a karjaiban.

2016. június 17., péntek

Chapter 170

Helló! :)
Érzésem szerint sikerült a statisztika, csak nem győzöm kivárni, hogy végre beírják a jegyet :D A fejezet már sajnos nem ennyire vidám, bár ezen szerintem nem lepődtök meg. Elég hosszú a rész, hosszabb, mint általában, remélem azért tetszeni fog az események ellenére is :) A közepe környékén zárójelbe írtam, hogy "My After Harry-self", ez az a szó pontosan, amit Louis használ. Megértitek, ha elértek ahhoz a részhez. És mint mindig, kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek a fejleményekről. Azt hiszem, más mondanivalóm nincs, csak annyi, hogy nagyon kellemes nyári szüntet kívánok nektek, pihenjétek ki a suli fáradalmait :D ♥
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 170
 
Kilenc nap.
Kilenc nap telt el anélkül, hogy egy szót is hallottam volna Harrytől. Nem hittem, hogy lehetséges nekem, hogy végigcsináljak egyetlen napot anélkül, hogy beszélnék vele, nemhogy kilencet. Ez őszintén száznak érződik, de minden egyes másodperc kevésbé fáj, mint a korábbi. Nem volt könnyű, közel sem. Ken felhívta Mr. Vance-t, hogy hétfőig pihenőt kérjen nekem, mondván, úgyis csak egy napot hiányoznék. Kibírtam volna, minden erőmet összeszedtem volna, hogy átvészeljem a napot összeomlás nélkül.
Tudom, hogy én vagyok az, aki elment, az, aki elsétált, de belehalok abba, hogy Harry még csak meg sem próbálta. Mindig többet adtam ebbe a kapcsolatba, és ez volt az ő esélye arra, hogy megmutassa nekem, hogyan érez igazán. Azt hiszem, egy bizonyos módon megtette, csak ez az ellentéte annak, amit gondoltam, és amit kétségbeesetten akartam. Amire szükségem volt.
Tudom, hogy Harry szeret engem, tényleg. Azonban azt is tudom, hogy ha annyira szeret engem, mint én azt gondolom, mostanra már biztosan megmutatta volna nekem ezt. Azt mondta, hogy nem fogja ezt hagyni, de megtette. Hagyta, engem pedig elengedett. Az a rész, ami a legjobban megrémiszt az az, hogy az első héten teljesen elveszetten járkáltam. Elveszett voltam Harry nélkül. Elveszett a szellemes megjegyzései nélkül. Elveszett a nyers beszólásai nélkül. Elveszett a határozottsága és a magabiztossága nélkül. Elveszett az nélkül, ahogy néha köröket rajzolt a kezemre, miközben az övéi között fogta, ahogy ok nélkül megcsókolt és rám mosolygott, amikor azt gondolta, hogy nem figyelek. Nem akarok elveszett lenni nélküle, erős akarok lenni. Azt akarom, hogy a napjaim és éjszakáim ugyanolyanok legyenek, akár egyedül vagyok, akár nem. Kezdem azt feltételezni, hogy talán mindig egyedül leszek, amilyen dramatikusnak tűnik a gondolat, nem voltam boldog Natalie-val, Harry és én pedig nem működtünk. Talán ebben a tekintetben olyan vagyok, mint anyám, jobb, ha egyedül vagyok.
Nem akartam, hogy így legyen vége, ilyen elvágottan és szárazon. Beszélni akartam mindenről, azt akartam, hogy válaszoljon a hívásaimra, hogy valamiféle közös megegyezésre juthassunk. Csak térre volt szükségem, egy szünetre volt szükségem tőle, hogy megmutassam neki, nem vagyok a lábtörlője, és hogy nem fogok beletörődni abba, hogy így kezeljen és újra meg újra hazudjon nekem. Ez visszafelé sült el, mert nyilvánvalóan nem érdekli őt annyira, mint azt gondoltam. Talán ez volt a terve egész végig.
Az első nap tényleg vártam egy hívást, üzenetet, vagy a pokolba is, azt vártam Harrytől, hogy berobban az ajtón olyan hangosan ordítva, amennyire csak tud, és jelenetet rendezzen, miközben mi az ebédlőben ülünk csendben, senki sem egész biztos benne, hogy mit mondjon nekem. Aztán amikor ez nem történt meg, kiborultam. Nem a sarokban sírós, sajnálom önmagamat kiborulás volt. Hanem, hogy elvesztettem magamat. Minden másodpercet annak reményében éltem meg, hogy Harry visszajön, hogy hason csússzon a bocsánatomért. Majdnem beadtam a derekamat aznap, majdnem visszamentem a lakáshoz. Kész voltam, hogy elmondjam neki, a pokolba a házassággal, nem érdekel, ha mindennap hazudik nekem és nem tisztel, mindaddig, amíg nem hagy el. Szerencsére kizökkentem ebből és volt egy kis tiszteletem magam felé.
A harmadik nap volt a legrosszabb. A harmadik nap volt az, amikor a ráébredés kezdett megütni. A harmadik nap volt az, amikor végre megszólaltam majdnem háromnapnyi teljes csend után, csak hogy elmotyogjak egy egyszerű igent vagy nemet Liamnek vagy Karennek az előző napok alatt. Az egyetlen hang, ami kijött belőlem, az elfojtott zokogás és szaggatott magyarázat volt könnyeken keresztül, hogy az életem miért lenne jobb, könnyebb nélküle, amit még én sem hittem el. A harmadik nap volt az, amikor végre belenéztem a tükörbe a piszkos és horzsolásos arcomra, a szemeim annyira be voltak dagadva, hogy már alig nyíltak ki. A harmadik nap volt az, amikor a padlóra estem végre azért imádkozva Istenhez, hogy tüntesse el a fájdalmat. Senki sem tudja kezelni ezt a fájdalmat, mondtam neki. Még én sem. A harmadik nap felhívtam Harryt, nem tehettem róla. Azt mondtam magamnak, hogy ha felveszi, megoldjuk, és mindketten kompromisszumot kötünk, sokszor bocsánatot kérve, és megígérve, hogy soha nem hagyjuk el a másikat újra. Helyette a hangpostája kapcsolt be két csörgés után, azt bizonyítva, hogy figyelmen kívül hagyta a hívást.
A negyedik nap megcsúsztam és megint felhívtam őt. Ezúttal volt szíves hagyni, hogy a hangpostáig kicsöngjön ahelyett, hogy megnyomta volna a nem fogadást. A negyedik nap volt az, amikor rájöttem, hogy igazából én mennyivel inkább törődöm vele, mint ő velem. A negyedik nap volt az, amikor az egész napot az ágyban töltöttem, újraélve azt a néhány alkalmat, amikor ténylegesen elmondta, hogyan érez irántam. Kezdtem rájönni, hogy a kapcsolatunk nagy része, és az, hogy hogyan írtam le az irántam való érzéseit a fejemben, csak ez volt, a fejemben volt. Kezdtem rájönni, hogy amíg én azt gondoltam, megcsinálhatjuk ezt, működtethetjük örökké, addig ő egyáltalán nem is gondolt rám.
Ez az a nap, amikor eldöntöttem, hogy csatlakozom a normális tinédzserek soraihoz, és rávettem Liamet, hogy mutassa meg nekem, hogyan kell zenét letölteni a telefonomra. Amint elkezdtem, nem tudtam abbahagyni. Több mint száz zenét szedtem le, a fülhallgató a fülemben volt, alig vettem ki majdnem huszonnégy órán át, és minden alkalommal, amikor gyengének éreztem magamat az után. A zene sokat segít. Hallani más emberek fájdalmát arra emlékeztet, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szenved az életben. Nem én vagyok az egyetlen, aki szeretett valakit, aki nem szerette őket eléggé ahhoz, hogy harcoljon értük.
Az ötödik nap volt az, amikor végre lezuhanyoztam és megkíséreltem bemenni az órákra. Visszavetettem magam jógára, remélve hogy tudom kezelni az emlékeket, amik előjönnek majd. Furcsán éreztem magam a boldog egyetemisták között sétálva. Az összes energiámat arra használtam, hogy ne fussak Harrybe a kampuszon. Elhagytam azt a fázist, hogy azt akarom, hogy felhívjon. Azon a reggelen sikerült meginnom a kávém felét, Liam pedig azt mondta, hogy a szín kezdett visszatérni az arcomba. Úgy tűnt, senki nem vesz észre, és pontosan ez volt, amit akartam. Soto professzor azt a feladatot adta ki, hogy írjuk le a legnagyobb félelmeinket, amikor az életről van szó, és hogy hogyan kapcsolódnak a hithez és Istenhez.
- Félnek a haláltól? – kérdezte tőlünk.
- Nem vagyok máris halott? – válaszoltam csendesen.

A hatodik nap kedd volt. Elkezdtem mondatokban beszélni, törött mondatokban, amik általában nem kapcsolódtak a szóban forgó tárgyhoz, de senkinek nem volt szíve, hogy rám szóljon érte. Visszatértem a Vance-hoz, Kimberly a nap első felében nem találkozott a tekintetemmel, de végül megkísérelt beszélgetésbe elegyedni velem, amiben nem tudtam rávenni magamat, hogy részt vegyek. Említett egy vacsorát, és emlékeztetem magamat, hogy még egyszer kérdezzem meg tőle, amikor tudok józanul gondolkozni. A napot úgy töltöttem, hogy egy kézirat első oldalát bámultam, nem számít, hányszor olvastam és újra olvastam az első oldalt, nem tudtam beleásni magamat. Ezen a napon ettem, többet, mint rizst vagy egy banánt, mint a korábbi napokon. Karen sonkát csinált, csak azért vettem észre, mert arra emlékeztetett, amikor ezt készített egy vacsorára, amin itt voltunk Harryvel az elején. A képek arról az estéről, ahogy Harry mellettem ült és fogta a kezemet az asztal alatt, visszaküldenek gyászos állapotomba, amitől az estét a fürdőszobában töltöm, kihányva a kis ételt, amelyet elfogyasztottam.
A hetedik napon az autóm készen állt, hogy elvigyem. Aláírtam pár oldalt, és meg is kaptam a kulcsokat. Ha a helyükben lettem volna, aggódtam volna, hogy a kulcsokat egy zombi fiúnak adjam át, akinek csapzott a haja, és egy vacak póló van rajta a fiókból, ami a szerelme régi szobájából való, amelyben ő sosem töltötte az idejét.
Ahogy Liam követett kifelé a szerelő parkolójából, elkezdtem elképzelni, mi történt volna, ha jobban megsérülök a balesetben. Ha meghaltam volna talán… nem lett volna könnyebb? A gondolat megijesztett, nem a halálom, hanem hogy az agyam képes volt ilyen sötét helyekre kalandozni. A gondolat kiszakított zuhanásomból, és a valósághoz lévő legközelebbi dologhoz vitt, amit agyam kezelni tud. Pólót cseréltem, és megfogadtam, hogy soha nem teszem be a lábamat abba a hálószobába még egyszer, nem számít, mi történik. Elkezdtem lakásokat keresni, amiket megengedhetek magamnak közel a Vance-hoz, és online órákat a WSU-n. Túlságosan élvezem az oktatást ahhoz, hogy kizárjam magamat belőle és online órákat vegyek fel, így ellene döntöttem, de találtam néhány lakást, amit megnézhetek.
A nyolcadik nap mosolyogtam, rövid időre, de mindenki észrevette. A nyolcadik nap volt az első reggel, amikor elvettem a szokásos fánkomat és kávémat, amikor megérkeztem a Vance-hoz. Lent tartottam, és még vissza is mentem többért. Aznap láttam Trevort, azt mondta, hogy jól nézek ki, ráncos ruháim és üreges szemeim ellenére is. A nyolcadik nap volt a változás, a nyolcadik nap volt az első nap, amikor az csak az időm felét töltöttem azzal, hogy azt kívántam, bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok Harry és köztem. Hallottam Kent és Karent megbeszélni Harry szülinapját, ami néhány nap múlva lesz, és meglepődtem, hogy csak egy enyhe égést éreztem a mellkasomban a nevének hallatára.
A kilencedik nap ma van.
- A földszinten leszek! – szól át Liam a „hálószobám” ajtaján.
Senki nem hozta fel témának, hogy megbeszéljük, vagy egyáltalán említette meg, hogy elmegyek, vagy hogy hová megyek ezután. Hálás vagyok ezért, de ugyanakkor fogalmam sincs, hová menjek, és a jelenlétem végső soron teher lesz. Liam folyamatosan biztosít róla, hogy addig maradhatok, ameddig szükségem van rá, Karen pedig egy nap többször is emlékeztet rá, hogy mennyire élvezi a társaságomat, de a nap végén ők akkor is Harry családja. Előrefelé akarok tenni egy lépést, eldönteni, hogy hová kellene mennem, hol kellene laknom, és hogy többé már nem félek.
Nem tudok, és nem vagyok hajlandó még egy napot sírással tölteni egy tetoválásos fiú miatt, aki többé már nem szeret.
Amikor találkozom Liammel a földszinten, egy hatalmasat harap egy bagelből, egy hangyányi krémsajt marad a szája sarkán, így kinyújtja nyelvét, hogy lenyalja azt.
- Reggelt – mosolyodik el, arca teljes, szemei tágak.
- Reggelt – ismétlem meg, aztán töltök egy pohár vizet. Liam továbbra is rám bámul, miközben kortyolok a vizemből. – Mi az? – kérdezem meg végül tőle.
- Jól… nos… jól nézel ki – feleli.
- Köszönöm, úgy döntöttem, hogy lezuhanyozok és visszatérek a halálból – viccelek, mire lassan elmosolyodik, mintha bizonytalan lenne a mentális állapotomat illetően. – Tényleg, semmi gond – biztosítom őt, majd még egyet harap a bageljéből, befejezve azt.
Úgy döntök, hogy beteszek egyet a kenyérpirítóba magamnak, és megpróbálom nem észrevenni, hogy Liam úgy bámul rám, mintha egy állat lennék az állatkertben.
- Készen vagyok, amikor te is – mondom neki, miután befejezem a reggelimet.
- Louis, ma olyan nagyszerűen nézel ki! – dicsér meg Karen, amikor belép a konyhába.
- Köszönöm – mosolygok rá.
A mai az első nap, amikor időt szakítottam arra, hogy elkészüljek, tényleg elkészüljek és szalonképes legyek. Az elmúlt nyolc nap, amin túl vagyok, messze van a szokásos, rendezett megjelenésemtől. A mai nap önmagamnak érzem magam. Az új önmagamnak. A Harry Utáni-önmagamnak (My After Harry-self). A kilencedik nap az én napom.
- Csodás ez a póló – bókol ismét Karen.
A sárga póló, amit Anne vett nekem karácsonyra, jól illik rám és nagyon kényelmes. A Toms cipőmet vettem fel. A hajam fel van állítva. Szemem kissé égtek, ahogy végighúztam alatta a barna szemceruzát, a smink biztosan nem volt a prioritásaim listájának tetején a zuhanásom alatt.
- Köszönöm szépen – mosolyodom el újra. – Szükséged van rám, hogy megcsináljak valamit, mielőtt elmegyünk? – kérdezem Karentől, mire megrázza a fejét.
- Nem, kedvesem, csak legyen szép napod – mosolyodik el, nyilvánvalóan meglepetten, de nagyon boldogan, hogy visszatértem a való világba.
Biztosan ilyen, ha egy törődő anyukád van, valaki, aki kedves és bátorító szavakkal küld el iskolába. Nem úgy, mint az én anyáméi, „A hajad egy kicsit rendezetlen, ki kell vasalnod azokat a ruhákat, Louis”.
Anyám, az összes hívását elkerültem, szerencsére. Ő volt az utolsó ember, akivel beszélni akartam, de most, hogy anélkül tudok lélegezni, hogy ki akarnám tépni a szívemet a mellkasomból, ténylegesen fel akarom őt hívni. Elviselhető volt, ha nem is volt kellemes aznap, mikor láttam, kilenc nappal ezelőtt.
- Ó, Louis, velünk jössz majd Christianék házához vasárnap? – kérdezi Karen, éppen ahogy elérem az ajtót.
- Vasárnap?
- A vacsorára, amit tartanak, hogy megünnepeljék a költözésüket Seattle-be? – mondja nekem, mintha tudnom kellene, hogy miről beszél. – Kimberly mondta, hogy szólt neked róla? Ha nem akarsz jönni, tudom, hogy meg fogják érteni – biztosít róla.
- Nem, nem. Menni akarok. Megyek veletek – mosolyodom el.
Készen állok erre. Lehetek a nyilvánosság előtt egy társadalmi környezetben anélkül, hogy összeomlanék. A tudatalattim kilenc nap óta most az egyszer néma, amit megköszönök neki, mielőtt követem Liamet kintre.
Az időjárás tükrözi a hangulatomat, napos és valahogy meleg így január végére.
- Te elmész vasárnap? – kérdezem Liamtől, amint beszállunk az autóba.
- Nem, ma este indulok, emlékszel? – válaszol.
- Mi?
- New Yorkba megyek a hétvégére, Danielle beköltözik a lakásába ott. Mondtam neked néhány napja.
- Annyira sajnálom, jobban kellett volna figyelnem rád, ahelyett hogy úgy teszek, mintha minden rólam szólna – mondom neki, és komolyan is gondolom. Nem tudom elhinni, milyen önző voltam, hogy nem figyeltem rá, amikor Danielle New Yorkba való költözéséről mesélt.
- Nem, semmi gond. Amúgy is csak alig említettem meg, nem akartam az arcodba nyomni, amikor olyan… nos, tudod.
- Amikor zombi voltam? – fejezem be helyette.
- Igen, egy nagyon ijesztő zombi – viccel, mire elmosolyodok az elmúlt kilenc napban ötödjére. Jó érzés.
- Mikor jössz vissza? – kérdezem Liamtől.
- Hétfő reggel, hiányozni fogok a vallásóráról, de rögtön utána ott leszek.
- Wow, ez izgalmas. New York hihetetlen lesz – szeretnék elszökni, kijutni innen egy kicsit.
- Aggódtam, hogy elmegyek, és itt hagylak téged – feleli, nekem pedig bűntudatom lesz.
- Nem kell! Már így is túl sokat teszel értem, itt az ideje, hogy megcsináljam a dolgokat magamért. Nem akarom, hogy valaha is elgondolkozz azon, hogy valamit nem teszel meg saját magadért miattam. Annyira sajnálom, hogy éreztél miattam – mondom neki.
- Ez nem a te hibád, Harryé – emlékeztet engem, mire bólintok.
A fülhallgatómat visszateszem a fülembe, Liam pedig elmosolyodik.
- Úgy nézel ki, mint egy tényleges egyetemista – mondta nekem a hetedig napon, amikor lesétáltam egy kis vízért a fülemen dübörgő zenével.
Vallásórán Soto professzor a fájdalmat választja témának. Egy pillanatra esküszöm, hogy az én kedvemért csinálta, hogy kínozzon, de amikor elkezdek arról írni, hogy a fájdalom hogyan okozhatja azt az embereknek, hogy a hitükhöz és Istenhez forduljanak vagy elforduljanak tőle, hálás vagyok kínzásáért. Írásom végül azzal van tele, hogy hogyan változtathat meg a fájdalom, hogyan tesz erősebbé, és a végén annyira nincs szükséged a hitre. Magadra van szükséged. Erősnek kell lenned, és nem szabad megengedned a fájdalomnak, hogy ellökjön vagy belehúzzon bármibe is.
- Mr. Tomlinson? – szólít a nevemen a tanárom, miközben összeszedem a cuccaimat, hogy elmenjek. Liam óvatosan figyel, ahogy közelebb megyek az asztalához. – Örülök, hogy úgy döntött, csatlakozik ma hozzánk – mosolyodik el. Szóval észrevette részvételem hiányát a mindennapi életben.
- Igen, elég volt az elvonultságból – válaszolom.
- Örömmel hallom, az elvonultságból semmi jó nem származik – nyúl a nyakkendőjéhez és meglazítja, meghúzva a kockás mintát, az agyam pedig visszakalandozik hozzá, amikor laza farmerben volt, miközben a kis színpadon énekelt. – Egyébként ismét játszunk ma este, ha el akar jönni és elhozni a barátait.
Egy másodpercre megállok, hogy átgondoljam a válaszomat. A barátaim Harry barátai, így nagy valószínűséggel nem fognak jönni, Liam pedig rögtön elmegy a mai órák után.
- Persze. Elmegyek. Nem tudom, hány barátot tudok elhozni, de szívesen elmegyek – felelem végül.
Ha elmegyek arra a vacsorára vasárnap, fel kell frissítenem az emlékeimet, hogy hogyan kell társadalmi környezetben viselkedni, nem mintha ez valaha is kellemes lett volna nekem.
- Nagyszerű! Találkozunk ma este – ragyogja, majd visszasétálok Liamhez.
- Mit akart? – kérdezi Liam.
- Megint meghívott a Canal Street-re – mondom neki, a vállamra véve a táskámat.
- Louis…
- Nem lesz semmi gond.
- Nem hiszem, hogy egyedül kellene menned, ez annyira nem helyénvaló.
- Megkérem Tristant, hogy jöjjön el – felelem, aztán előveszem a telefonomat, hogy ezt megtegyem.
Végül visszamegyek a kávéházba a jóga előtt abban a reményben, hogy több energiát szerezzek. A visszaúton a jógára, elmegyek a környezetismeret épülete mellett, az agyam pedig Zaynhez vándorol. Kíváncsi vagyok, hogy itt van-e most? Feltételezem, hogy igen, de fogalmam sincs az órarendjéről.
Mielőtt túlgondolhatnám, bemegyek. Van egy kis időm, mielőtt kezdődik az órám, és az kevesebb, mint öt perc innen. Körbenézek az épület hatalmas előterében. Éppen ahogy vártam, nagy fák töltik ki a terem nagy részét, és ragaszkodva a témához, a mennyezet tetőablakokból készült, azt a látszatot keltve, hogy a plafon nem létezik.
- Louis? – hallom őt meg. Amikor megfordulok, hogy Zaynre nézzek, laborköpenyt visel és egy nagy védőszemüveg van a feje tetején, hátranyomva a haját.
- Szia…
- Mit keresel itt? Szakot váltottál? – mosolyodik el. Imádom, ahogy a nyelve elrejtőzik a fogai mögött, amikor mosolyog, mindig is imádtam.
- Igazából téged kerestelek.
- Igen? – meglepettnek tűnik.
- Igen, kíváncsi voltam, hogy el akarsz-e jönni megint a Canal Street-re ma este. A tanárom ismét meghívott, és mint legutóbb, azt mondtam, hogy elviszem a barátaimat – magyarázom. – Rebecca is jöhet természetesen – teszem hozzá.
- Igen, persze, elmegyek. Rebecca Kaliforniában van a héten, de elhozom magammal Niallt vagy valami – feleli.
- Klassz – mozgolódom előre és hátra a lábaimon.
- Klassz – ismétli meg Zayn.
- Nos, jobb, ha megyek – mondom, aztán mindketten megkísérlünk elsétálni, de végül egymásba ütközünk.
- Bocs – szólalunk meg egyszerre, mielőtt elválunk.

2016. június 10., péntek

Chapter 169

Helló! :)
Egy sikeres matek vizsga után hoztam is a nem annyira sikeres fejezetet. Nem könnyű bármit is mondani az ebben történő események után, eléggé elszomorító, de gondolom, ezen nem lepődtök meg. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Az eleje-közepe környékén zárójelben van egy szó, az az jelöli, hogy milyen fajta bakancs van azon a szereplőn (nem akarom lelőni, hogy kin :D). Jövő héten szerdán drukkoljatok, vár még rám egy szörnyűséges statisztika vizsga, hátha sikerül :'D Én pedig kitartást kívánok nektek az utolsó napokra, ezek már elég lazák lesznek :D
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 169
 
Louis szemszöge
- És hogy megy az iskola? Jó ideje már, hogy utoljára beszéltél velem – szólal meg anya, ahogy a plázához kanyarodunk.
A térdem megöl, és az utolsó dolog, amit akarok az az, hogy a plázában sétálgassak anyámmal… nem, az utolsó dolog, amit akarok az az, hogy visszamenjek a lakásba és szembenézzek Harryvel. Tudom, hogy meg kell tennem, csak nem hiszem, hogy kész vagyok rá.
- Rendben van. Épp most kezdtem meg az új félévet – mondom neki.
Nagyon furcsa ilyen civilizált beszélgetést folytatni most vele, de ez jobb, mint a veszekedés.
- Az jó. Hogy mennek a dolgok Harryvel? – kérdezi.
- Bele akarsz ebbe menni? – válaszolom.
- Nem, azt hiszem, nem. Vegyünk csak neked néhány új ruhát – színlel egy mosolyt, aztán befelé indulunk.
Az egész kiruccanás egy homály, a fejem pedig elkezd lüktetni, mire anyám legalább tíz ruhát felpróbált a Sak’s-nál.
- Menjünk be a Macy’s-be, aztán indulhatunk – mondja, miután eldönti, hogy egyik ruha sem színvonalas.
- Ne – válaszolom sietősen.
- Miért ne? Imádod a Macy’s-t.
- Nem… nem imádom.
Minden, amire gondolni tudok az Harry és én a Macy’s-ben.
- Oké… nos, várhatsz kint, amíg én bemegyek, mert én történetesen még mindig szeretem a Macy’s-t – feleli, mire bólintok.
Megvárattat anyám egy bolt előtt ugyanazon a napon, amikor agyrázkódást kaptam. Helyet foglalok a bolton kívüli padon, és várok anyára. Bemehettem volna én is, mert egyébként se tudok nem Harryre gondolni.
Rá kell majd vennem anyámat, hogy vigyen el összeszedni a ruháimat, kivéve ha Liamnek szólok, hogy vegyen fel. Nem akarom, hogy azt gondolja Liam, csak kihasználom, mivel már így is az ő házukban maradok. Ez nem a jó alkalom arra, hogy szembeszálljak Harryvel, várnia kellett volna azzal, hogy megcsaljon, amíg meg nem javítják az autómat.
Felnevetek a hülyeségemen, aztán a kis szakadást piszkálom az új farmeromon, amihez anyám ragaszkodott, hogy megvegye nekem, úgy látszik, a szakadt és véres farmer nem elfogadható, hogy abban járkáljak a plázában. Furcsán mulatságosnak találom, hogy ez a farmer sem tökéletes, és elképzelem anyám reakcióját, ahogy meglátja a szakadást. Talán a fájdalomcsillapítóktól kuncogok magamnak.
- Louis? – szólít meg egy női hang.
Amikor felnézek, Rebecca áll előttem egy Starbucks papírpohárral az egyik kezében és egy bevásárló szatyorral a másikban.
- Szia – sikerül elmosolyodnom.
- Mi történt, fiú? – ül le mellém.
- Egy balesetem volt. Csak az autók sérültek – magyarázom. Remélem, anya nem marad túl sokáig.
- Wow, az tényleg szívás.
- Igen, azt hiszem – nem tudom, hogy mit mondjak neki.
- Nem sok árujuk van, most már látom, miért nem vásárolsz itt – mondja anyám, ahogy hozzánk sétál. – Nekem mennem kell, az előbb telefonált Mark az irodámból, hogy vissza kell mennem. Készen vagy? – kérdezi, aztán észreveszi Rebeccát. – Szia, én Louis anyja vagyok.
- Én pedig Louis barátja, Rebecca – mosolyog anyára. Barát? Nem.
- Ó, gondolod, hogy haza tudnád őt vinni? Tényleg el kell mennem, és egy két órás út van előttem – kérdezi anya Rebeccától.
- Nem, ez… – kezdem el mondani.
- Persze, semmi gond – mosolyodik el Rebbecca. Nagyszerű. Ez a nap már nem lehet rosszabb.
- Köszönöm szépen! És Louis, ha bármire szükséged van, csak telefonálj vagy gyere haza – mondja anya, miközben megölel és megpuszilja az arcomat. A mai viselkedése nagyon összezavaró.
- Oké… – felelem lassan, és visszaölelem őt.
Miután anya eltűnik, Rebecca rám mosolyog, majd megkínál az epres Frappuccino-jából. Ki csinál ilyet? Még csak nem is ismerem őt, miért innék utána?
- Nagyon sajnálom, hogy anya megkért erre, felhívhattam volna az egyik barátomat. Még mindig megtehetem, ha ez kiszakít vagy bekavar a terveidbe – mondom neki.
- Nem! Tényleg nem baj! Egyáltalán nem bánom. Biztos vagyok benne, hogy elég hosszú napod volt – mosolyodik el.
- Fogalmad sincs – válaszolom, aztán felállok a padról.
Több fájdalomcsillapítót kell előszednem a táskámból, amikor a lakáshoz érek. Aztán mi lesz? Fel kell hívnom Liamet, azt hiszem… kivéve ha Rebecca hazavisz, aztán pedig Liamékhez? Sok ennyit kérni ettől a lánytól, akit még csak nem is ismerek.
- Biztos vagyok benne, hogy Zayn nem fogja bánni, ha teszünk egy vagy két megállót – szólal meg, mire a gyomrom összeugrik.
- Zayn veled van? – tátom el a számat.
- Igen, most a Zumiez-ben van.
- Ó – próbálok meg úgy viselkedni, mintha ez az információ nem számítana. Miért kellene? Tényleg nem, csak senki mást nem akarok látni ma, főleg olyan valakit, aki Harryre emlékeztet.
- Találkozhatunk vele ott most, ha készen vagy, sántítasz – néz vissza rám.
- Igen. Rendben – egyszerűen fel kellett volna hívnom Liamet.
Amikor találkozunk Zaynnel a boltban, egyszerű fehér pólót visel, aminek le vannak vágva az ujjai, a bőrkabátja pedig lazán a dereka köré van kötve. Fekete farmerja lazán lóg, sokkal lazábban, mint Harryé, és a bakancsa (high top boots) alig van befűzve. Ő és Rebecca tényleg jól néznek ki együtt, azt hiszem, a lány hihetetlenül gyönyörű.
- Louis? Mi a fene? – tágulnak ki Zayn szemei a megjelenésemen.
- Karambolozott – mondja neki Rebecca, majd karjait Zayn dereka köré fonja.
- Karambol? Jól vagy? Jézusom, nézd az arcodat – feleli, feldolgozva a sérüléseimet.
- Köszi – morgom, mire elmosolyodik.
- Bocs, csak meglepődtem. De azért jól vagy, ugye? – kérdezi, az aggodalom tiszta a hangjában.
- Igen, jól vagyok.
- Azt mondtam az anyukájának, hogy hazaviszem őt – szól közbe Rebecca, közelebb mozdulva Zaynhez.
- Ó? – kérdezi Zayn.
- Igen, itt volt anya a baleset miatt, csak el kellett mennie, Rebecca meg ott volt, és megkérte rá. Bár felhívhatom Liamet, hogy jöjjön el ő – beszélek zavarosan.
- Hol van Harry? – teszi fel Zayn az elkerülhetetlen kérdést.
- Ő… uhm… nos… – hebegem.
- Mindegy. Így is, úgy is jó – feleli Zayn, megmentve a válaszolástól.
Ha bárki is hozzászokott a Harry és az én hullámvasút kapcsolatunkhoz, az Zayn. Ő volt az, aki azt mondta, hogy mindkettőnknek össze kell szednie magát, igaza volt.
Rebecca autója szép, de rendetlen belül. Elborzadok, ahogy szemét ropog a lábam alatt a hátsó ülésnél.
- Hol laksz? – kérdezi, miközben Zayn kezét az ölébe veszi.
Kibámulok az ablakon, és hálás vagyok, amikor Zayn elkezdi elmondani neki az irányt a lakásomhoz. Amikor megérkezünk, Zayn kinyitja az ajtaját, és kiszáll.
- Mit csinálsz? – kérdezem tőle.
- Felkísérlek, minden lépésednél megrándulsz, azt hiszed, hogy engedlek oda egyedül felmenni? – kérdezi.
- Nem tudom, hogy…
- Nem lesz gond – feleli, én pedig remélem, hogy Harry nincs otthon.

Harry szemszöge
- Most már elmehetsz – mondom Liamnek, aztán a sörömért nyúlok. Ő kikapja a kezemből, majd a konyhába sétál. – Tényleg kurvára a határon vagy – figyelmeztetem őt.
- Egy idióta vagy, és ezt tudod. Te itt lerészegedsz, míg Louis megsérült, és még csak nem is érdekel! – kiáltja.
- Ne kiabálj már velem, baszki! – temetem ujjaimat a hajamba, meghúzva a végeknél. – De érdekel. De nem fog hinni nekem – teszem hozzá.
- Hibáztatod őt? Egyszerűen haza kellett volna jönnöd, vagy mit szólsz ehhez, egyáltalán nem is elmenni? – feleli.
- Nos, megtettem, úgyhogy ne játsszuk a „mi lett volna, ha-játékot”.
- Hogy lehetsz ennyire közönyös? Louis nagyon szeret téged.
- Most már igen – veszek fel egy üres vizesüveget, és lassan mozgatom a kezemben.
- Ez mit akar jelenteni? – néz a kanapé felé, hogy leüljön, de úgy tűnik, meggondolja magát.
- Semmit. Csak nem tudom, hogy mit tegyek, a bocsánatkérésen kívül. Pokolian makacs.
- Még csak nem is kértél bocsánatot, egyáltalán nem is próbáltál beszélni vele.
- Fogok, amikor hazajön az anyja nélkül.
- Nem jön haza, velünk marad – mondja nekem.
A vizesüveg megreccsen és összehajlik kezemben szorításomtól.
- Mi?
- Igen, megmondtam, hogy befejezte veled – dobja az arcomba. Istenem, kibaszottul meg akarom őt ütni.
- Tudom, hogy igen, de itt marad.
- Látod, ez a problémád! Mindig azt feltételezed, hogy Louis mindent meg fog tenni, amit te mondasz! – kiáltja Liam. Elég a kurva kiabálásból.
- Nem kell neki… – kulcscsörgés hallatszik a folyosóról, majd az ajtó kinyílik.
Louis.
És Zayn.
Nem látok egyenesen, ahogy felkelek és az ajtó felé indulok.
- Mi a fasz ez a szar? – üvöltöm.
Louis tesz egy lépést hátra, aztán a mögötte való falnál találja magát.
- Harry, hagyd abba! – kiabál rám.
- Nem! Bassza meg! Elegem van abból, hogy te mindig képbe jössz, amikor valami szar történik! – lököm kezeimet Zayn mellkasához.
- Hagyd abba! – ordítja Louis ismét. Ajka még duzzadtabb, mint korábban volt, arca pedig horzsolásokkal van tele, emlékeztetve engem, hogy ez az én hibám. – Kérlek – feleli, aztán Liamre néz. – Te mit csinálsz itt? – kérdezi tőle.
- Én… azért jöttem, hogy beszéljek Harryvel – hazudja Liam.
- Azért jött ide, hogy megpróbáljon verekedni velem – mondom Louis-nak, mire a szemei majdnem kiesnek a helyükről.
- Mi? – sérült szája tátva van.
- Majd később elmondom – feleli neki Liam.
Zayn zihál és Louis-ra bámul. Hogy hozhatja őt ide mindazok után? Hát persze, hogy hozzáfutott.
- Köszi, hogy hazahoztál, most jobb, ha elmész – fordul Louis Zaynhez.
- Biztos vagy benne? – kérdezi tőle.
- Húzz a picsába, nincs saját barátnőd, akit zaklathatnál? – kérdezem, mire a múltkori barna hajú lány belép a lakásba. A francba. Akkor oké. Még akkor is, ha egy lány van vele, akkor sem akarom őt Louis közelében. Tudom, hogyan érez iránta Zayn.
- Még egyszer köszönöm, hogy hazahoztatok – mondja Louis mindkettejüknek.
Úgy néz ki, Rebecca kissé fél, Zayn pedig olyan mérgesnek néz ki, mint soha, ahogy elhagyják a lakást, becsukva az ajtót maguk után.
Nem tudom kontrollálni dühömet, miközben Louis felém fordul egy homlokráncolással.
- Összeszedem a ruháimat, és kész leszek – mondja Liamnek, aztán a hálószobába sétál. Én persze követem őt.
- Miért hívtad őt fel egy fuvarért? – kiáltom mögüle.
- Nem hívtam fel! A plázában voltam az anyámmal, Rebecca ott volt, és valahogy felajánlotta, hogy hazavisz, mert anyának el kellett mennie. Nem mintha lenne hozzá bármi közöd – csattan fel.
- Persze, hogy nincs hozzá közöm! Hadd találjam ki, gyorsan elmondtad Zaynnek, hogy milyen elbaszott vagyok – morgok vissza rá.
- Nem! Igazából nem mondtam neki semmit, de biztos vagyok benne, hogy ezt már tudja.
- Engeded, hogy megmagyarázzam ezt az én oldalamról, vagy következtetésekbe ugrasz, mint mindig? – kérdezem tőle.
- A következtetések általában igazak! De igen, gyerünk, magyarázd meg! – jegyzi meg, megkísérelve lehúzni a bőröndjét a szekrényben lévő felső polcról.
- Menj arrébb – felelem. Odasétálok, majd gyengéden elmozgatom őt az útból, hogy levegyem neki. – Nem kellett volna elmennem tegnap este – mondom.
- Tényleg? – szól vissza gúnyosan.
- Igen, tényleg. Nem kellett volna elmennem és nem kellett volna olyan sokat innom, de nem csaltalak meg. Azt nem tenném meg. Csak a lakásán aludtam, ennyi – magyarázom meg.
- Akkor miért hazudtál?
- Nem tudom… mert tudtam, hogy nem fogsz hinni nekem, ha elmondom.
- Legalább megpróbálhattad volna. Tényleg nehéz hinni neked, amikor nyíltan hazudsz, Harry.
- Tudom, sajnálom, oké? – emelem karjaimat a levegőbe.
- Nem, nem oké! Mindig ezt csinálod! Azt várod tőlem, hogy egyszerűen megbocsássak neked mindenért. Még mindig nem vagyok túl azon, amit a jövőnkről mondtál… vagyis a nem létező jövőnkről, aztán elmész, kimaradsz egész este egy másik lány házában és hazudsz róla.
- Ez nem olyan nagy ügy, semmit sem csináltam vele – védem meg magam, miközben Louis szépen összehajtja a ruháit a bőröndjébe.
- És akkor mi lenne, ha berúgnék és Zayn lakásán tölteném az éjszakát? Mit tennél? – kérdezi tőlem, mire a gondolat majdnem átküld a határon.
- Kibaszottul megölném őt.
- Szóval ez nem olyan nagy ügy, amikor te csinálod, csak akkor, ha én? – jön rá kettős mércémre. – Ezek nem is számítanak, világossá tetted, hogy én csak átmeneti vagyok az életedben – feleli Louis.
Kisétál a szobából, majd be a fürdőbe a folyosón át, hogy összeszedje a piperecikkeit. Tényleg elmegy Liammel az apám házába. Ez hülyeség. Louis nem átmeneti nekem, hogy gondolhat egyáltalán erre? Valószínűleg az összes szar miatt, amit tegnap este mondtam neki, és a szavaim hiánya miatt ma.
- Tudod, hogy ezt nem fogom hagyni – mondom neki, amikor becipzárazza a bőröndjét.
- Nos, én elmegyek.
- Miért? Tudod, hogy vissza fogsz jönni – beszél helyettem a dühöm.
- Pontosan ez az, amiért elmegyek – feleli, hangja remeg, miközben megfogja a bőröndjét és elhagyja a szobát anélkül, hogy visszanézne.
Mi a fenéért mondtam ezt az előbb?
- Majd viszem azt – hallom, ahogy mondja neki Liam a nappaliban, éppen mielőtt kinyílik a bejárati ajtó. Amint becsukódik, a falhoz dőlök a hátammal és lecsúszok a padlóra.

Louis szemszöge
- Még csak meg sem próbálta, Liam – kezdek el végre zokogni, miközben Liam becsukja nekem az ajtót.
- Ő csak… nem tudom, mi a problémája. Egy lépést előre tesz, kettőt meg hátra – rázza meg a fejét, aztán elindítja az autót.
- Olyan érzés, mintha huszadjára hagynám őt el.
- Az is – mosolyodik el.
- Egy idióta vagyok, ugye?
- Nem, Lou, nem vagy az.
- Akkor miért nem működik ez? Nem számít, mit teszek, úgy érzem, mintha ő visszatámadna és továbbra is ellökne. Egyik nap levelet ír nekem… – elfelejtettem a levelet. Persze, hogy elfelejtettem. Ha Harry eldobja, össze fogok törni. – Aztán meg azt mondja nekem, hogy ha nem tetszik, amit mond, elmehetek – fejezem be.
- Bár nem ezt csinálta mindig? Nem ítélkezem, csak kérdezem.
- De, mindig ezt az előre-hátra dolgot csinálta, de mostanában mintha lett volna egy áttörés vagy valami Dia… minden után, ami a karácsonyi szünetben volt – magyarázom anélkül, hogy felfedném az információt Dianáról. – És köszönöm, hogy nem ítélsz el – felelem.
- Soha nem ítélnélek el téged, nem feltétlenül értek egyet a kapcsolatoddal, de tudom, mennyire szereted őt, és nem fogok ezért rosszat éreztetni veled – mondja nekem.
Mit tehettem, hogy egy ilyen valaki van az életemben, mint Liam? Mindig ott van nekem, soha nem ítél el és őszintén törődik velem. Nem tudom elképzelni azt, hogy nélküle menjek át ezen a káoszon.
- Tényleg megpróbáltál verekedni vele? – kérdezem Liamtől.
- Igen… Nem tudom, mi ütött belém, de egy pillanatra tényleg úgy tűnt, hogy fél – feleli, mire mindketten nevetésben törünk ki.

2016. június 3., péntek

Chapter 168

Helló! :)
Hirtelen meg sem tudok szólalni a fejezet átolvasása után... nem fogok hazudni, szörnyen lehangoló. Bár gondolom, sejtettétek, hogy ez a rész nem fog kicsattanni a boldogságtól. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ezzel az egésszel kapcsolatban a véleményetek. Más fontos mondanivalóm szerintem most nincs, úgyhogy az események ellenére is...
Kellemes olvasást! :) Xx



Chapter 168
 
Louis szemszöge
Türelmesen várok, miközben az orvos és a nővér is ragaszkodik ahhoz, hogy a testem majdnem minden négyzetcentiméterét megvizsgálják vagy megnézzék. Folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy a húsz mérföld per órás sebességemmel a sérüléseim sokkal rosszabbak lehetnének. Húsz mérföld per óra lassúnak tűnik, amíg bele nem futsz egy autó hátuljába, ami szintén ilyen sebességgel megy.
Közel két óra telik el, amikor végre befejezik a bökdösődéseket és a röntgeneket. Folyamatosan azon gondolkozom, hogy talán Harry át fogja törni az ajtót, és rám kényszeríti a magyarázatát. El fogja mondani nekem, hogy nem feküdt le azzal a lánnyal és nem is tenné meg, hogy szeret engem, és hogy lát velem egy közös jövőt. Átölel, megcsókolja a sérüléseimet és horzsolásaimat, majd elmondja, mennyire sajnálja, hogy olyan kegyetlen volt velem. Miután még egy fél óra eltelik, kezdek rájönni, mennyire valószínűtlen és szánalmas is ez.
Nem akarok telefonálni Liamnek és elhívni őt az iskolából, de tényleg nem akarok egyedül lenni ebben a pillanatban, és ő az egyetlen ember, aki itt lesz nekem. Ő a legjobb barátom.
- Annyira örülök, hogy jól vagy! Mi történt? – kérdezi Liam, ahogy besétál a kis kórházi szobába.
- Nem volt olyan rossz… Nem figyeltem, azt hiszem, szóval, amikor az előttem lévő fickó megállt, nem vettem észre – magyarázom.
- Úgy néz ki, minden rendben, kissé szédült leszel még egy kis ideig. Enyhe agyrázkódásod van és sok zúzódásod. Rendszeresen kell szedned ezt a gyógyszert a fájdalomra, és használnod a kenőcsöt a szemed feletti vágásra, ezen kívül jól vagy ahhoz, hogy elmehess – mondja nekem az orvos. Bárcsak tudna nekem adni valamit a lüktető lyukra a mellkasomban.
- Akkor mehetünk? – kérdezem, mire bólint.
- Felhívtad Harryt? – érdeklődik Liam.
- Ott volt – válaszolom.
- Hogy érted? Az autóban?
- Nem, azt követően volt ott. Egy másik lánnyal.
- Mi?
- A lány lakásában maradt tegnap este, ez az, ahol volt – állok fel a kórházi ágyról, majd magam köré tekerem a köntöst, így a kórházi ruhám nem nyílik szét Liam előtt.
- Nem.
- De. Láttam a lányt, és ő mondta el nekem. Nem tudom, miért hagyom, hogy folyamatosan ezen menjek keresztül – ujjaimmal beletúrok a hajamba, de abbahagyom és megrándul az arcom. – Minden fáj – nyafogok, mire Liam megpróbál elmosolyodni, de nyomorultul nem sikerül neki.
Meg tudom mondani, hogy akar valamit mondani Harryről, de nem teszi. Helyette segít felállni, aztán nekem adja a ruháimat, hogy átöltözhessek és elhúzhassunk innen.
- Mindjárt visszajövök – felelem, majd bemegyek a kis fürdőbe.
Amint felveszem a ruháimat, belenézek a tükörbe. Nem tudom, mit gondoljak most, és nem tudok tisztán gondolkozni még, ha megpróbálom se, a sok fájdalomcsillapítótól, amiket bevettem. A képem torz, csomók és zúzódások vannak az arcomon és nyakamon. A biztonsági öv széle, amit szerencsére viseltem, látszik a vállamon, majd leszidom magam, amiért ilyen gondatlan voltam vezetés közben. Majd fel kell hívnom a biztosítómat holnap, és meg kell találnom a módot arra, hogy előteremtsem a pénzt, amit ki kell fizetnem a baleset egy részére, mivel a karambol az én hibám volt. Elég pénzem van félretéve, mivel Harry ragaszkodik hozzá, hogy a számlák nagy részét ő fizesse. Harry hűtlensége megpróbál befurakodni az agyamba, de visszanyomom az összes erőmmel, amim csak van. Elegem van abból, hogy én vagyok az áldozat, vagy hogy úgy viselkedem. Ez folyton megtörténik az emberekkel, és nem mintha nem láttam volna, hogy ez eljön majd, de akkor is fáj. Mindig olyan gyorsan megbocsátok neki minden után, amit tesz velem, az összes hazugság, a fogadás, a titkok, a bántó megjegyzések, az egész. Én mindig beadom a derekamat, ő viszont sosem.
Amúgy is, ki ez a Carly lány? Azt mondta, hogy Harry barátja, de soha nem hallottam Harryt róla beszélni ezelőtt, és egyébként sincs sok „barátja”. Valószínűleg úgy értette, hogy barátság extrákkal.
Nem tudom, hogy hazamenjek-e vagy sem, még autóm sincs. Ha a kocsim nem lenne régi és teljes lefedettségű biztosításom lenne, kölcsönözhetnék a biztosításomon keresztül, de természetesen nem lehet. Remélhetőleg az autót gyorsan helyrehozzák. Még mindig sehogy sem tudok eljutni a Vance-hoz holnap, vagy a kampuszra utána. Legalább szerda van, már csak a hét fele van hátra.
Elhúzom a hajamat az arcomból, gyorsan meggondolva magamat, amikor meglátom, ténylegesen milyen láthatóak a sérüléseim.
- Kész vagyok – mondom Liamnek, amikor felbukkanok a fürdőszobából. – Még egyszer köszönöm, hogy eljöttél, szó szerint senki mást nem tudtam hívni. Tudom, hogy nem szeretsz az órákról hiányozni – felelem.
- Ne butáskodj, csak örülök, hogy jól vagy – mosolyodik el, aztán kinyújtja a kezét, hogy segítsen sétálni.
A térdem fáj a legjobban, azt hiszem, kivéve a fejemet, vagy a vállamat. A pokolba is, nem tudom, minden fáj.
- Egyébként mit csináltál, amikor beleütköztél a másik autóba? – kérdezi Liam.
- Nos, jelzett a telefonom… – harapom meg sérült ajkamat zavaromban.
- Louis! – szid le.
- Tudom, de egész nap nem hallottam Harry felől, és azt hittem, hogy ő az.
- Ő volt?
- Nem tudom, add ide a telefonomat – mondom, majd a zsebébe nyúl, hogy nekem adja a készüléket. Bekapcsolom a mobilomat.
*Elaludtam az autóban, miután sokat ittam, hamarosan otthon leszek.* Írja a Harrytől jött üzenet.
- Wow – suttogom, újra és újra elolvasva azt.
Ha nem csinált semmi rosszat, nem küldte volna nekem ezt az üzenetet. Ezt a hazugságot. A szívem elszorul, aztán megmutatom Liamnek az üzenetet, mire megrázza a fejét, mielőtt kikapcsolom a telefonomat, és a hátsó zsebembe teszem.
- Hová? – kérdezi Liam.
- Nem tudom… nincs autóm – túlságosan frusztrált vagyok.
- El akarsz jönni hozzánk? Maradhatsz ott egy kicsit, amíg…
- Amíg mi? Megbocsátok Harrynek és visszavánszorgok a lakásba? – teszem fel a kérdést egy kicsit túl durván.
- Nem úgy értettem.
- De ez az, amire gondoltál, ugye?
- Nem akarom, hogy mérges legyél rám… de nagyjából ez az, ami mindig történik – feleli csendesen.
- Nem vagyok rád mérges. Azért vagyok mérges, mert igazad van – sóhajtok fel.
Nem mond semmi mást, miközben a hideg levegőbe sétálunk. Tényleg felfrissítő, a hideg szellő nagyszerű érzés a forró és szakadt bőrömön.
- El tudnál vinni csak a…
- Louis Tomlinson! – szakít félbe anyám hangja. Ne most. – Ó, Istenem, Louis, jól vagy? – amikor felnézek, anya felém siet, cipőjének sarka zörög a kemény betonon.
- Jól vagyok, egy kisebb baleset volt – válaszolom. Nincs energiám, hogy vele foglalkozzak most.
- Annyira aggódtam, olyan gyorsan jöttem ide, ahogy csak tudtam – ölel át karjaival, túl szorosan, amitől hátrálok. – Sajnálom. Életem leghosszabb autóútja volt ez. Amint felhívtak, kirohantam a házból – mondja nekem, egy gyűrődésmentes ruhát viselve, a haja tökéletes, teljes smink van rajta.
- Oké – felelem.
- Ő ki? – fordítja díjnyertes mosolyát Liamhez.
- Én Liam vagyok, örülök, hogy találkozunk – válaszol udvariasan. Áruló.
- Nagyon örülök, hogy találkozunk – mosolyog Liamre anyám, aztán rám néz.
- Ő Harry mostohatestvére – teszem hozzá, leöntve vízzel a tüzét.
- Ó… hol van Harry? – fintorog.
- Dolgozik – hazudom.
- Hm… oké, nos, mindegy. Ettél már? Ebédelnünk kellene, mielőtt hazaviszlek.
- Nem megyek hozzád. Holnap a gyakornoki állásomra kell mennem.
- Tudom, kedvesem, a te házadra gondoltam – feleli, túlságosan is kedves. – Mit mondasz? Elmehetnénk hárman ebédelni? – kérdezi anya.
- Igazából én… – kezd el Liam megpróbálni kijutni belőle.
- Jövünk – mondom, mielőtt befejezhetné.
Úgy tűnik, Liam hihetetlenül kellemetlenül érzi magát, és bűntudatom is van, de azzal, hogy Harry másik lánnyal töltötte az éjszakát és a balesettel, nem tudok egyedül szembenézni anyámmal. Egyszerűen nem tudok.
Eltátogom Liamnek, hogy „sajnálom”, miközben besétálunk a parkolóba, de lerázza magáról egy szemforgatással.
- Hová szeretnél menni? Mit szólnál a kínaihoz? – ajánlja anya.
- Persze – nyögök fel.
Amikor Harry nem áll a parkolóban, hogy a bocsánatomért könyörögjön, a csalódottság felaprít, de talán ez jó dolog, hogy nincs itt. Nem járkálhatok vele körbe-körbe tovább. Már annyi mindenen keresztülment, én pedig már annyiszor megbocsátottam neki. Lehet, hogy ésszerűtlen és érzelmes vagyok, de én legalább törődöm vele, ő szó szerint soha nem mutatja ki az érzelmeit. Hideg és bántó dolgokat mond, és teljesen érzéketlennek látszik. Még néhány órával ezelőtt is, amikor Carly bevallotta, hogy Harry vele maradt, csak azt mondta, hogy megoldhatjuk, mindig megoldjuk. Lényegében, amit gondolt az az volt, hogy „Meg fogsz nekem bocsátani, mindig megbocsátasz”.
Egy pillanatra azt hittem, láttam egy halvány érzelmet, csak egy pislákolást, mielőtt eltűnt, csak hogy kicserélődjön egy homlokráncolással. Ha az, hogy a mentőautó hátuljában ülve látott, függetlenül a kisebb sérüléseimtől, nem okozott nála semmit, akkor feltételezem, hogy semmi nem is fog.

Harry szemszöge
Mire visszasétálok a lakásba, a fejem lüktet. Figyelmen kívül kellett volna hagynom Louis kérését, és kényszerítenem kellett volna az utamat a mentőbe vele. Helyette ott álltam, mint egy seggfej, és néztem, ahogy elmegy.
A lakás hideg és üresnek érződik. Volt valami a szemeiben, amikor azt kívánta, hogy távol legyek, ami aggaszt. Mindig megbocsát nekem, akár megérdemlem, akár nem. Persze, ezúttal kellene lennie az utolsó cseppnek a pohárban, de kurvára remélem, hogy nem. Kellett Carlynak kiszállnia a rohadt kocsijából.
Nem tudom, hogy hallgatni fog-e rám vagy sem, de csak egy mód van rá, hogy megtudjam. Megfogom a kulcsaimat, majd kisétálok a lakásból.
Azt sem tudom, hogy egyáltalán melyik kórházban van, vagy hogy egyáltalán ott lesz-e, mivel egy órán át a kanapén ültem azon gondolkozva, hogy mi a fenét kellene következőnek csinálnom. A Grandview, ez a legközelebbi kórház, szóval oda fogok menni először.
Ha visszamehetnék és kitörölhetnék mindent, amit az elmúlt huszonnégy órában csináltam, megtenném. Nem kellett volna olyan durvának lennem a jövővel kapcsolatban, de egyszerűen nem ugyanazokat a dolgokat akarjuk. Nem adhatok meg neki mindent, amire szüksége van, és ezt tudom. Louis is tudja, csak reméli, hogy egy nap megteszem. A lélegzésnél is jobban szeretem őt, de semmit sem ígérhetek meg neki.
Tudom, hogy nem vagyok elég jó neki, és erre ő is rá fog jönni előbb vagy utóbb.
Nem tudom, mit fogok mondani neki, amikor meglátom őt, de remélem, hogy tárt karokkal fog felém jönni, szükségem van rá.  Égetően arra van szükségem, hogy elmondja nekem, minden rendben van, és hogy meg fog hallgatni. Tudnia kellene, hogy soha nem dugnék meg senki mást. Csak túl sokat ittam, túlságosan rohadtul sokat ittam, és Carly elvitt az ő lakására. Igen, Carly és én régen időnként dugtunk, és hihetetlen numera volt, de ez szart se jelent Lou-hoz hasonlítva. Louis a mindenem, és nem fogom engedni, hogy a makacs természete és a seggfej hajlamaim ennek az útjába álljanak.
Ha csak nem veszekedne velem folyton, ha csak egyetértene velem és befogná a száját Seattle-lel kapcsolatban, rendben lennénk.
Amikor végre megérkezem a Grandview-hoz, a parkoló legvégében parkolok le, majd odahajtok Louis-hoz, így nem kell messzire sétálnia. Ha egyáltalán beleegyezik abba, hogy eljöjjön velem, persze. Amint kilépek az autóból, akkor látom meg őket. Liam, Louis és az anyja.
Az anyja megöleli őt, mire Louis kissé elhúzódik. Mi a faszért kell az anyjának itt lennie az összes ember közül? Szart se mondhatok az anyja előtt, vagyis mondhatok, de akkor veszekedni fogunk Louis előtt, főleg ha figyelembe vesszük, hogy mik voltak az utolsó szavaim hozzá, mielőtt az arcába csaptam az ajtót.
És Liam, miért kell mindig Liamnek lennie a megmentőnek? Nincs neki saját, istenverte barátnője, akire vigyázhat? Azon találom magam, hogy azt kívánom, bárcsak elvinné a nyálas seggét New Yorkba, úgy nem én lennék minden rohadt alkalommal a rosszfiú.
Louis megbízik benne, ezért van itt. A Liam iránti bizalma sokkal erősebb, mint az irántam lévő, és jogosan. Ha Liam lenne a párja, Liam szorosan ölelné őt a mellkasához, miközben édes szavakat suttog a fülébe, hogy vigasztalja őt. Ez az, amire Louis-nak szüksége van. Nem rám, a seggfejre, aki nem bír ki egy hetet anélkül, hogy elbaszná.
Egy másodpercre meg kell állnom, hogy eldöntsem, mit csinálok most. Oda kellene futnom hozzá és elmondanom, mennyire sajnálom, Liam és az anyja előtt? Vagy csak be kellene szállnom a kocsiba és elmennem, az tettetve, hogy sosem jöttem ide? Amikor Lou Liamre mosolyog, beszállok az autómba, majd elhajtok, mielőtt megkockáztatom, hogy meglátnak.

Louis szemszöge
Liam külön vezet, mutatva az utat, én pedig kibámulok anyám kocsijának az ablakán, ahogy ebédelni indulunk. Ez az utolsó dolog, amit most csinálni akarok, még sem tudom, hogy mit csinálnék, ha nem ezt.
Bárcsak olyan fajta anyám lenne, aki vet rám egy pillantást, és meg tudja mondani, hogy valami nincs rendben. Az a fajta, aki rávesz, hogy mondjam el neki, és megölel, miközben a vállába sírok. Az a fajta, aki elmondaná, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha nem. Helyette azt kell tettetnem, hogy semmi nem történt, így nem fog szemrehányást tenni nekem és arra emlékeztetni, hogy milyen bolond vagyok.
- Beszéltél Natalie-val mostanában? – kérdezi, bebizonyítva azt, hogy igazam van.
- Nem, anya, nem beszéltem.
- Gondoltam, szeretné, ha tudnád, hogy felvették a WSU-ra a korai felvétellel a nyári szemeszterre, csak néhány hónap múlva – tájékoztat.
- Azt hittem, hogy San Francisco-ba akar menni? – fordulok oldalra, hogy ránézzek.
- Nem, a WSU felajánlott neki egy teljes foci ösztöndíjat.
- Ó.
Ha távol maradtam volna Harrytől, Natalie és én boldogok lehetnénk együtt az egyetemen, éppen ahogy terveztük még néhány hónapja. Ha szeretném őt, persze.
- Találkozgat valakivel – teszi hozzá anya. Várok a leghalványabb féltékenységre, hogy belém nyilalljon, de ez nem történik meg.
- Tényleg? Kivel?
- Nem vagyok biztos benne, de úgy tűnik, Mrs. Porter nagyon utálja a fiút. Azonban elviszik őt a sítúrájukra idén, igazából jövő héten.
Porterék a Mammoth Tóhoz kirándulnak Kaliforniában, ahol van egy hatalmas víkendházuk, nagyobb, mint az anyám háza. Én soha nem voltam ott, de mindig meghívtak.
- Nem bánod, hogy találkozgat valakivel? – kérdezi anya.
- Nem, egyáltalán nem. Mindaddig, amíg boldog – felelem, és komolyan is gondolom.
- Liam kedves fiúnak tűnik.
- Az is, és Harry is – tudom, hogy hová akar kilyukadni ezzel, úgyhogy leállítom, mielőtt elkezdi.
- Ezt nem mondanám.
- Elég hosszú napom volt, anya, ha egész nap Harryről fogsz beszélni, akkor engedheted, hogy kiszálljak az autóból most.
- Nem fogok. Korábban soha nem voltál ilyen tiszteletlen.
- Ez azért van, mert soha nem álltam ki magamért, most pedig igen. Elegem van abból, hogy mindenki azt gondolja, átsétálhat rajtam. Ez hülyeség.
- Ki az a mindenki? Nem úgy hangzik, mintha csak rám utalnál.
- Csak általánosságban mondom – nyögök fel. Nem vagyok hajlandó megadni neki az elégedettséget, hogy tudjon Harryről és Carlyról.
Anya Liam mögött a parkolóba kanyarodik, majd leparkolja az autót. Az az egy óra, amit bent töltünk evéssel, nem olyan rossz, mint gondoltam, talán azért, mert mindenre próbálok fókuszálni, amiről anyám és Liam beszél, így nem gondolok Harryre és arra, hogy mi a fenét fogok csinálni ezután. Bekapcsolom a telefonomat arra a csekély esélyre, hogy lesz hangpostám vagy üzenetem Harrytől.
A dolog, ami a legjobban zavar az az, hogy pontosan odatesz engem, ahová akar. Vele lakom, az összes barátom az övé, kivéve Liamet, aki a mostohatestvére, az óráim körülötte forognak, a gyakornoki állásom körülötte forog. Az egész életem körülötte forog, az ő élete pedig változatlan. Ha elhagyom őt, semmi sem fog változni neki, de nekem minden. Semmim sincs nélküle, és ezt utálom. Utálom őt, amiért folyamatosan bánt, és utálom magamat, amiért megengedem ezt.
Amíg Liam Danielle gyönyörű mosolyáról beszél, megpróbálok kitalálni egy tervet a jövőmre. Harry nélkül.
- Akarsz egy kicsit vásárolni ez után? – kérdezi anya, miután kifizeti az ebédet.
- Én tényleg csak aludni akarok – mondom neki, mire bólint.
- Természetesen – mosolyodik el. Mi van vele, hogy ilyen kedves ma? – Elsietek a mosdóba, mielőtt megyünk. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Liam, remélem, hogy még látlak – öleli őt meg, ami elborzaszt.
- Én is magát, asszonyom – válaszolja Liam. Miért kell ilyen udvariasnak lennie?
- Köszönöm, hogy eljöttél, nem hiszem, hogy ezt egyedül túléltem volna – szólalok meg, amikor anya eltűnik.
- Nem mintha lett volna választásom – mondja nekem egy kis mosollyal.
- Úgy tűnik, jól kijöttetek – ugratom őt.
- Nem, csak tudom, hogyan működik ez a szülőkkel – henceg, mire felnevetek. Furcsa érzés nevetni ahhoz képest, hogy mit érzek belül. – Hová fogsz menni? – kérdezi.
- Fogalmam sincs. Nem hagyhatom, hogy a történelem folyamatosan megismételje önmagát. Harry még csak meg sem próbált felhívni – felelem, feltartva a levegőbe a telefonomat.
- Maradhatsz velünk, ezt tudod.
- Tudom, bár nincs autóm.
- Nekünk egy csomó kocsink van, vagyis Kennek és anyának – ajánlja fel.
- Nem vezetem az ő autóikat! Már így is eléggé rátok szálltam – mondom neki.
- Ne butáskodj, bármit megtennénk érted. Tudod ezt – feleli, mire átölelem őt karjaimmal.
Harry egyszer azt mondta nekem, hogy én vagyok az egyetlen állandó az életében, Liam az egyetlen az enyémben.
- Talán egy kicsit anyukáddal kellene lógnod, mielőtt döntesz, tényleg van energiád ahhoz, hogy Harryvel veszekedj most? – mondja Liam.
- Nincs, de ahhoz sincs energiám, hogy fenntartsam a látszatot anyával – sóhajtok fel. – De azt hiszem, igazad van – felelem, miközben hozzánk sétál anyám.
A testem fáj, akárcsak a mellkasom, de nem tudok most szembenézni Harryvel, nem vagyok kész arra, amiről tudom, hogy meg fog történni.

Harry szemszöge
Kinyitom a negyedik sörömet, majd ujjaim között forgatom a kupakot a faasztalon. Mikor lesz már itt Louis? Itt lesz?
Talán csak írnom kellene neki, hogy tényleg szexeltem Carlyval, csak hogy mindkettőnk szenvedésének véget vessek.
Az ajtón lévő hangos kopogás szakít ki cselszövésemből, megfogom a sörömet, iszom még egy kortyot, aztán az ajtóhoz indulok. Na, tessék. Remélem, hogy egyedül van. A kopogás gyorsan átvált döngetésbe, és kinyitom az ajtót, ahol Liamet látom meg.
Kezei megfogják a pólóm nyakát, majd a falhoz vág. Mi a fasz? Sokkal erősebb, mint azt valaha is gondoltam, és meg vagyok hökkenve agresszív viselkedésén.
- Mi a fene bajod van?! – kiáltja. Nem is tudtam, hogy a hangja lehet ilyen hangos.
- Miről beszélsz? Szállj le rólam! – lököm hátra, de nem mozdul. Baszki, Liam erős.
- Pontosan tudod, hogy miről beszélek!
- Te szart se tudsz! – ordítok vissza. Liam elenged, és egy másodpercre azt hiszem, hogy meg fog ütni, de nem teszi.
- Tudom, hogy lefeküdtél egy másik lánnyal, és azt okoztad, hogy Louis összetörje az autóját! – mászik az arcomba ismét.
- Ajánlom, hogy vedd halkabbra a kurva hangodat – csattanok fel.
- Nem félek tőled – szűri ki a fogai között. Mi a fasz.
- Korábban már elvertem a seggedet, emlékszel? – emlékeztetem őt.
- Akkor nem voltam rád olyan mérges, mint most – fenyegetőzik.
- Miért érdekel egyáltalán? – kiabálom.
- Mert egyszerűen nem bánthatod őt meg folyton!
- Nem is feküdtem le azzal a lánnyal. Csak az ő lakásában aludtam, szóval törődj a saját rohadt dolgoddal.
- Ó, wow! Persze, hogy iszol! – int az asztalon lévő üres sörösüvegek felé és az egyikre, ami a kezemben van. – Louis összevissza van vagdosva és agyrázkódása van miattad, te meg bepiálsz. Akkora egy pöcs vagy! – gyakorlatilag üvölti.
- Az nem az én kurva hibám volt, és megpróbáltam beszélni vele!
- De igen, a te hibád volt! A te rohadt üzeneted volt, amit megpróbált elolvasni, amikor összeütköztek. Az az üzenet hazugság volt, hozzátenném – mondja nekem, mire a levegő kiszorul belőlem.
- Miről beszélsz? – fuldoklom.
- Azt írtad neki, hogy elaludtál az kocsidban, és azt próbálta elolvasni, amikor karambolozott.
Elfelejtettem azt az üzenetet. Ez az én hibám. Hogyhogy nem raktam össze? Ő pedig elolvasta, aztán rájött az igazságra. Biztosan összetört a szíve. Még egyszer.
- Befejezte veled, tudod ezt, ugye? – teszi hozzá.
- Igen. Tudom.