Chapter 190

Helló! :)

Mint említettem, ez a fejezet már nem lesz olyan nyugalmas, mint az előző, de szerencsére ez csak a végén van, a nagy részében élvezhetitek a boldogságot :) És ha már a végénél tartunk, eléggé függő lett megint, nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek. Sajnálatos módon pedig mindjárt vége a nyárnak és jön a suli, így jövőhéttől ismét visszatérünk a heti egy frissítésekhez :| Ha minden igaz, az órarendem nem fog változni, tehát péntek délután jövök majd haza, és utána tudom hozni az új részeket, mint ahogy a tavaszi félévben is volt. Remélem, ez nektek is megfelel, sajnos ilyenkor egy héten egy rész van, hiszen az egyetem mellett nem sok időm jut más dolgokra. Viszont amikor tudok, úgyis egy héten két részt hozok, de ezt úgyis tudjátok már :D Pénteken találkozunk!

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 190

 
Meleg van. Túlságosan is meleg, amikor elkezdek öntudatra ébredni. Harry rajtam fekszik, majdnem az egész súlya a matracba nyom. Én a hátamon vagy, Harry meg a hasán, feje a mellkasomon pihen, egyik karja a derekam köré fonódik, a másik pedig kinyújtva van a mellette lévő szabad helyen. Már hiányzott, hogy így aludjak, még az is, hogy izzadva ébredjek fel attól, hogy Harry teste takaróként borít be engem. Amikor az órára pillantok, hét óra húsz perc van, az ébresztőm tíz perc múlva be fog kapcsolni. Nem akarom felébreszteni Harryt, olyan békésnek néz ki, még egy lágy mosoly is van alvó ajkain. Általában a homlokát ráncolja, még álmában is. Megkísérlem megmozdítani őt anélkül, hogy felébreszteném, felemelem a karját a derekamról.
- Mhhmm… – nyafogja, miközben szemei megrebbennek, teste pedig megmozdul, szorosabban ölelve engem. A plafonra bámulok azon vitatkozva magammal, hogy egyszerűen csak legördítsem-e magamról vagy sem. – Hány óra van? – kérdezi, hangja álmossággal teli.
- Majdnem hét harminc – mondom neki csendesen.
- A francba. Nem hagyhatnánk ki a sulit vagy a munkát?
- Nem, de te kihagyhatod – mosolyodom el, ujjaimmal lágyan beletúrva a hajába, finoman megmasszírozom a fejbőrét.
- Elmehetnénk reggelizni? – fordítja el az arcát, hogy rám nézzen.
- Nagyon akarod, de nem lehet – bár tényleg akarok.
Kissé lejjebb mozdul testével, így álla éppen a mellkasom alatt pihen.
- Jól aludtál? – kérdezem tőle.
- Igen, nagyon. Azóta nem aludtam így, hogy… – halkul el.
- Örülök, hogy tudtál aludni – felelem, és komolyan is gondolom.
- Elmondhatok neked valamit? – még nem tűnik úgy, hogy egészen ébren van, szemei párásak, hangja pedig érdesebb, mint valaha.
- Persze – ismét a fejbőrét masszírozom.
- Amikor Angliában voltam, anyánál volt egy álmom… vagyis rémálmom.
Ó, ne. A szívem elszorul. Tudtam, hogy visszatértek a rémálmai, de akkor is fáj, hogy hallok róluk.
- Sajnálom, hogy visszajöttek azok az álmok.
- Nem, nem csak visszatértek, Lou. Rosszabbak voltak – esküszöm, hogy érzem a testét megborzongani, de az arcán nincs semmi érzelem.
- Rosszabbak? – hogy lehetnek rosszabbak?
- Te voltál az, ők… veled csinálták – feleli, majd jég veszi át a meleg vér helyét az ereimben.
- Ó – hangom gyenge, megrendült.
- Igen. Annyira… annyira elbaszott volt. Sokkal rosszabb volt, mint korábban, mert már hozzászoktam ahhoz, amiben anya van, tudod?
Bólintok, aztán másik kezemet csupasz karjára teszem, hogy simogassam, ahogy azt a fejbőrével teszem.
- Azután nem is próbáltam elaludni, szándékosan ébren maradtam, mert nem bírtam ki, hogy újra lássam azt. Annak a gondolata, hogy valaki bánt téged, az őrületbe kerget.
- Annyira sajnálom – Harry szemei zavarosak, az enyémek pedig tele vannak könnyel.
- Ne sajnálj – nyúl fel, hogy letörölje a könnyeket, mielőtt legördülnek az arcomról.
- Nem. Zaklatott vagyok, mert nem akarom, hogy fájjon neked, nem sajnállak.
Ez igaz, nem sajnálom. Szörnyen érzem magam, emiatt a megtört férfi miatt, akinek arról vannak rémálmai, hogy az anyját megerőszakolják és bántalmazzák, annak a gondolata pedig, hogy Anne arca helyett az enyém van ott, megöl. Nem akarom, hogy ezek a gondolatok megfertőzzék a már amúgy is megkínzott elméjét.
- Tudod, hogy soha nem engedném, hogy bárki is bántson téged, ugye? – tekintete találkozik az enyémmel.
- Igen, tudom.
- Még most sem, akkor sem, ha soha nem térünk vissza ahhoz, ahogy korábban voltunk. Bárkit megölnék, aki egyáltalán megpróbálná, oké? – hangja elszorult, mégis lágy.
- Tudom – biztosítom őt egy kis mosollyal. Nem akarok megrémültnek tűnni hirtelen jött fenyegetéseitől, mert tudom, hogy egy szeretetteljes módon érti.
- Jó volt aludni – dobja fel kissé a hangulatot, én pedig egyetértően bólintok.
- Hová akarsz elmenni reggelizni? – kérdezem tőle.
- Nemet mondtál, hogy…
- Meggondoltam magam. Éhes vagyok.
Miután ilyen nyitott volt velem és mesélt a rémálmairól, vele akarom tölteni a reggelt, talán folytatni fogja a kommunikációnak ezt a nyitott vonalát. Általában veszekednem kell vele bármilyen fajta információért, de ezt önként vallotta be, ez pedig a világot jelenti nekem.
- Ilyen könnyen meggyőzött a szánalmas történetem? – húzza fel a szemöldökét.
- Ne mondd ezt – ráncolom a homlokomat.
- Miért ne? – ül fel, majd lemászik az ágyról.
- Mert nem igaz. Nem attól gondoltam meg magam, amit mondtál, és ne nevezd magad szánalmasnak. Ez egészen biztosan nem igaz – lábaim a padlón vannak, miközben ő felhúzza a farmerját a lábain. – Harry… – felelem, amikor nem válaszol.
- Louis… – utánoz magas hangon.
- Komolyan mondom, nem kellene így gondolnod magadra.
- Tudom – vet véget a beszélgetésnek.
Tudom, hogy Harry messze van a tökéletestől és megvannak a hibái, de mindenki másnak is, főleg nekem. Bárcsak képes lenne tovább látni a hibáin, talán az segítene megoldani a jövővel kapcsolatos problémáit.
- Szóval amúgy, megkaplak egész napra vagy reggelire? – hajol le, hogy felvegye a cipőjét.
- Tetszik ez a cipő, már egy ideje el akartam mondani – mutatok az egyszínű fekete teniszcipőre.
- Uhm… köszi – köti be őket, aztán feláll. Olyan valakihez képest, akinek ilyen nagy az egoja, szörnyen fogadja a dicséreteket. – Még mindig nem válaszoltál.
- Csak reggelire. Nem hiányozhatok az összes órámról – húzom át a pólóját a fejemen, majd egyik sajátommal cserélem ki.
- Oké.
- Csak fogat kell mosnom – felelem, miután befejezem az öltözködést.
Ahogy elkezdem sikálni a nyelvemet, Harry kopog az ajtón.
- Gyere be – motyogom a számban lévő fogkrémen keresztül.
- Már egy jó ideje volt, hogy ezt csináltuk – mondja nekem.
- Hogy szexeltünk a fürdőben? – kérdezem. Miért mondtam ezt?
- Nem, hogy együtt mostunk fogat – nevet fel, aztán elveszi az egyik tartalék fogkefét a szekrényből. – Azonban, ha a fürdőszoba-szex olyan valami, amit akarsz… – ugrat Harry, mire a szememet forgatom.
- Nem tudom, miért mondtam ezt, ez volt az első dolog, ami eszembe jutott – nevetnem kell a hülyeségemen és a gyors nyelvemen.
- Nos, ezt jó hallani – teszi a fogkefét a csap alá, és nem is szól több szót.
Miután mindketten befejezzük a fogmosást, a földszintre indulunk. Karen és Liam a konyhában vannak, egy tál zabpehely felett beszélgetve.
Liam egy meleg mosollyal ajándékoz meg, nem tűnik túl meglepettnek, hogy Harry és én együtt vagyunk itt. Karen sem, ha bármi is van, szerintem… elégedettnek néz ki? Nem tudom megmondani, mert a kávés csészét a szájához teszi, hogy elrejtse mosolyát.
- Én viszem Louis-t a kampuszra ma – mondja Harry Liamnek.
- Oké.
- Kész vagy? – fordul Harry hozzám, mire bólintok.
- Találkozunk a vallásórán – szólok Liamnek, mielőtt Harry kihúz, szó szerint, a konyhából. – Mi ez a sietés? – kérdezem Harrytől, amint kint vagyunk. Leveszi a vállamról a táskámat, ahogy végigsétálunk a kocsifelhajtón.
- Semmi, de ismerlek titeket, ha elkezdtek beszélni, soha nem jutunk ki onnan, és amikor te és Karen hozzáadódtok, éhen haltam volna, mielőtt ti befogjátok – nyitja ki nekem a kocsiajtót, mielőtt körbesétál és kinyitja a sajátját, hogy beszálljon.
- Igaz – mosolyodom el.
Vitatkozunk az IHOP és Danny’s között legalább húsz percig, mielőtt az IHOP mellett döntünk. Harry azt állítja, hogy ott van a legjobb bundás kenyér, de nem vagyok hajlandó elhinni, amíg be nem lesz bizonyítva.
- Tíz-tizenöt percet várnotok kell, mielőtt leülhettek – mondja nekünk az alacsony nő kék sállal a nyaka körül, amikor besétálunk.
- Oké – felelem, ugyanakkor, amikor Harry azt mondja:
- Miért?
- Foglaltak vagyunk és nincs több szabad asztalunk ebben a pillanatban – magyarázza kedvesen.
Harry a szemét forgatja, én pedig elhúzom őt a nőtől, hogy leüljünk a bejáratnál lévő padra.
- Jó látni, hogy visszatértél – ugratom.
- Ez mit jelent?
- Csak úgy értem, hogy még mindig tartod magad.
- Mikor nem?
- Nem tudom, amikor elmentünk randizni és egy kicsit tegnap este.
- Szétvertem azt a szobát és elküldtelek a picsába – emlékeztet engem.
- Tudom, viccelni próbálok.
- Ez nem valami jó – feleli, de látom, ahogy felvillan egy mosoly az arcán.
Amikor végre leülünk, leadjuk a rendelésünket egy fiatal srácnak, akinek szakálla van, ami egy kicsit túl hosszú ahhoz, hogy pincérként dolgozzon. Harry panaszkodik, és megesküszik, hogy ha hajat talál az ételében, meg fog őrülni.
- Megmutatom neked, hogy még mindig tartom magam – emlékeztet, mire felkuncogok.
Imádom, hogy megpróbál egy kicsit kedvesebb lenni, de a viselkedését is imádom, és ahogy nem érdekli, hogy mit gondolnak róla az emberek. Bárcsak több ilyen tulajdonság ragadna rám.
- Miért nem hiányozhatsz egyszerűen egész nap? – kérdezi Harry, miközben egy villányi bundás kenyeret nyom a szájába.
- Mert… – kezdem el.  Ó, tudod, mert másik kampuszra megyek át, és nem akarom komplikálni a dolgokat azzal, hogy bármennyi részvételi pontot veszítek, mielőtt elmegyek a szemeszter közepén. – Nem akarom lerontani az ötöseimet – felelem.
- Ez egyetem, senki nem megy órákra – mondja nekem századjára, mióta találkoztam vele.
- Nem vagy izgatott a jóga miatt? – nevetek fel.
- Nem. Egyáltalán nem.
Mire befejezzük a reggelit, a hangulat még mindig könnyed, miközben Harry a kampusz felé vezet. A telefonja rezeg a műszerfalon, de figyelmen kívül hagyja. Fel akarom venni helyette, de olyan jól kijövünk egymással. Harmadjára rezeg a telefonja, így végül megszólalok.
- Nem veszed fel? – kérdezem tőle.
- Nem, hangpostára fog kapcsolni. Valószínűleg anya az – felemeli a mobilt, hogy megmutassa nekem a képernyőt. – Látod, hangpostát hagyott. Megnéznéd? – kérdezi. Kíváncsiságom teljesen felülemelkedik rajtam, és elveszem a telefont a kezéből. – Hangosítsd ki – emlékeztet.
- Hét új hangpostája van – jelenti be a robothang a telefonból, miközben Harry leparkolja az autót.
- Ezért nem nézem meg őket soha – nyög fel, én pedig megnyomom az egyiket, hogy meghallgassuk.
- Harry? Harry, itt Louis… Én… – megpróbálom megnyomni a befejezés gombot, de Harry elveszi a telefont a kezemből. Ó, Istenem. - Nos, beszélnem kell veled. Az autómban vagyok, és annyira össze vagyok zavarodva… – hangom hisztérikus, és ki akarok ugrani a kocsiból.
- Kérlek, kapcsold ki – könyörgök neki, de a másik kezébe veszi a telefont, így nem érem el.
- Mi ez? – kérdezi a mobilra bámulva.
- Miért nem próbáltad meg egyáltalán? Csak hagytad, hogy elmenjek, erre most szánalmasan felhívlak, és a hangpostádon sírok. Tudnom kell, mi történt velünk? Miért volt ez most más, miért nem küzdöttünk? Miért nem küzdöttél értem? Megérdemlem, hogy boldog legyek, Harry – tölti meg idióta hangom az autót, bent tartva engem.
Csendben ülök és az ölemben lévő kezeimre bámulok. Ez megalázó, már majdnem elfelejtettem a hangpostát, és azt kívánom, bárcsak ne hallgatta volna meg, főleg ne most.
- Mikor volt ez?
- Amikor elmentél.
Kifúj egy nagy levegőt, aztán megszakítja a hívást.
- Mi miatt voltál összezavarodva? – kérdezi.
- Nem hiszem, hogy beszélni akarsz róla – veszem az ajkamat a fogaim közé.
- De igen, akarok – Harry kikapcsolja a biztonsági övét, majd felém fordul, hogy szemben legyen velem.
- Ez a borzalmas hangposta arról az estéről van… arról az estéről, amikor megcsókoltam Zaynt.
- Ó – fordítja el tőlem a fejét.
Olyan jól eltelt a reggeli, csak azért, hogy tönkre tegye a hülye hangpostám, amit egy érzelmi hullám közepén hagytam, nem kellene felelősségre vonni.
- Mielőtt vagy miután megcsókoltad őt?
- Miután.
- Hányszor csókolóztatok?
- Egyszer.
- Hol?
- A kocsimban – vinnyogom.
- Aztán? Mit csináltál, miután ezt a hangpostát hagytad? – tartja a köztünk lévő levegőbe a telefont.
- Visszamentem a lakásához – amint a szavak elhagyják a számat, Harry a kormánynak támasztja homlokát.
- Én… – kezdem el, ő pedig felemeli az ujját, hogy elcsendesítsen.
- Mi történt a lakásában? – hunyja le a szemeit.
- Semmi, sírtam és tévét néztünk.
- Hazudsz.
- Nem, nem hazudok. A kanapén aludtam. Az egyetlen alakalom, amikor a szobájában aludtam akkor volt, amikor felbukkantál ott. Semmit sem csináltam vele, kivéve a csókolózást, és néhány nappal ezelőtt, amikor ebédre találkoztam vele, megpróbált megcsókolni, de elhúzódtam.
- Megint megpróbál megcsókolni?
Francba.
- Igen, de megérti azt, ahogy irántad érzek. Tudom, hogy hatalmas káoszt csináltam ebből az egészből, és sajnálom, hogy egyáltalán időt töltöttem vele. Nincs rá jó okom vagy mentségem, de sajnálom.
- Emlékszel, mit mondtál, ugye? Hogy távol fogsz maradni tőle? – légzése kontrollált, túlságosan is kontrollált, miközben elmozdítja fejét a kormányról.
- Igen, emlékszem.
Nem tetszik az ötlet, hogy megmondják, kivel barátkozhatok, de nem mondhatom, hogy nem várom el ugyanezt tőle, ha a szerepek fel lennének cserélve, ami sokszor volt mostanában.
- Most, hogy tudom a részleteket, nem akarok még egyszer erről beszélni, oké? Úgy értem, nem is akarom hallani, hogy a kibaszott neve elhagyja a szádat – próbál meg nyugodt maradni.
- Oké – értek egyet, aztán átnyúlok, hogy kezét az enyémbe vegyem.
Én sem akarok erről többet beszélni, mindketten elmondtunk mindent, amit a témával kapcsolatban lehet, és az, hogy újra átbeszéljük, csak több felesleges problémát fog okozni nekünk és a már így is sérült kapcsolatunknak. Valamiféle megkönnyebbülés, hogy én vagyok a probléma okozója ezúttal, mert az utolsó dolog, amire Harrynek szüksége van az az, hogy egy újabb oka legyen utálnia önmagát.
- Jobb, ha megyünk az órákra – szólal meg végül Harry. Elszorul a szívem hűvös hangján, de befogom a számat, miközben visszahúzza kezét az enyémtől.
Harry a filozófia épülethez kísér, én pedig átvizsgálom az utat Liamért, de nem látom őt. Biztosan már bent van.
- Köszönöm a reggelit – mondom, aztán elveszem a táskámat Harry kezéből.
- Semmiség – von vállat, én meg megpróbálok elmosolyodni, mielőtt elkezdek elsétálni.
Egy kéz nyomódik a karomhoz, amikor az ajtónál vagyok, és önkéntelenül is megfordulok, valahogy tudtam, hogy Harry volt az. Még mielőtt a száját erőteljesen az enyémhez teszi, olyan módon állítva, ahogyan csak ő tudja.
- Órák után találkozunk. Szeretlek – leheli, majd elmegy, otthagyva engem zihálva és mosolyogva, miközben besétálok.

Harry szemszöge
A telefont a fülemhez teszem, hogy meghallgassam azt a hangpostát ötödjére, ahogy végigsétálok a kampusz járdáján. Olyan szomorúnak és zaklatottnak hangzik. Egy elbaszott módon boldoggá tesz, hogy ezt hallom, hogy hallom a kínt és a tiszta szomorúságot a hangjában, ahogy a fülembe sír. Tudni akartam, hogy annyira szomorú volt-e nélkülem, mint én voltam nélküle, és itt a bizonyíték, hogy igen. Tudom, hogy gyorsan megbocsátottam azt, hogy megcsókolta azt a seggfejet, de mi mást kellett volna tennem? Nem tudok nélküle lenni, és mindketten tettünk pár elbaszott szarságot, nem csak ő.
Ez amúgy is Zayn hibája, tudta, mennyire kibaszottul sebezhető lesz Louis, amikor szakítottunk. Tudom, hogy kurvára tudta ezt, látta Lou-t sírni meg minden szar, aztán megcsókolja őt egy héttel azután, hogy Louis elhagyott engem? Milyen kibaszott faszfej csinálja ezt? Kihasználta őt, az én Louis-mat, és kurvára nem fogom hagyni ezt. Azt hiszi, olyan sima és megússza ezt a szart, de többet már kibaszottul nem.
- Hol van Zayn Malik? – kérdezem egy alacsony szőke lánytól, aki egy fánál ül. Mi a faszért van egy rohadt nagy fa ennek a hülye épületnek a közepén amúgy?
- A növényteremben, a kettő tizennyolcas az – tájékoztat remegő hangon.
Végre elérem a termet, aminek a kettő tizennyolc van az ajtajára nyomtatva, majd kinyitom azt, mielőtt a Louis-nak tett ígéretemre gondolhatnék. Tulajdonképpen egyébként se akartam békén hagyni Zaynt, de hallani, hogy milyen zaklatott volt Louis azon az estén, amikor vele volt, tízszer rosszabbá tette ezt Zaynnek.
A terem tele van virágok soraival. Ki akar ezzel a szarral foglalkozni egész nap a megélhetésért?
- Mit keresel itt? – hallom meg Zaynt, mielőtt egy pillantást is vethetnék rá. Egy nagy doboz vagy valami szar mögött áll, amikor kilép, én egy lépést teszek felé.
- Kurvára ne játszd a hülyét, pontosan tudod, hogy miért vagyok itt.
- Nem, bocs, nem tudom – mosolyodik el. Kibaszottul rám mosolyog azzal a hülye védőszemüveggel a fején.
- Tényleg van merszed egy önelégült seggfejnek lenni ezzel kapcsolatban?
- Mivel kapcsolatban?
- Louis.
- Egyáltalán nem vagyok fasz. Te vagy az, aki szarul bánsz vele, szóval ne legyél rám dühös, amikor hozzám fut miattad.
- Annyira kibaszottul hülye vagy, hogy azzal szórakozol, ami az enyém?
Zayn hátrál, aztán végig sétál a folyosón mellém.
- Ő nem a tiéd. Nem a tulajdonod – provokál.
Átnyúlok a növények dobozai felett, hogy kezemmel megfogjam a nyakát és arcát a köztünk lévő fém korláthoz vágjam.

Chapter 189

Sziasztok! :)

Hoztam is az újat, és ez most már végre egy nyugalmas, cuki rész, amire szükségünk is lesz, mert a következő már nem ilyen lesz. Mint mindig, most is kíváncsi vagyok a véleményeitekre. És ahogy már a hét elején is mondtam, kedden találkozunk ismét!

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 189

 
Harry mellkasán fekszem, hogy levegőhöz jussak. Mindkettőnk csupasz mellkasa lassan mozog fel és le a szex utáni boldogságunkban. Nem olyan idegen érzés, mint gondoltam, hogy lesz, egyáltalán nem. Kétségbeesetten hiányzott, hogy bensőséges kapcsolatban legyek vele, tudom, hogy az ilyen korai szeretkezés anélkül, hogy bármit is eldöntöttünk volna, talán nem a legjobb ötlet, de most, ahogy ujjai fel-le futkosnak a gerincemen, az biztos, hogy olyan érzés.
Nem tudom kiverni a fejemből annak a képét, ahogy teste alattam volt, miközben felemelte csípőjét az ágyról, hogy teljesen kitöltsön engem. Sokszor feküdtünk már le, de ez az egyik kedvencem volt. Annyira intenzív és őszinte volt és akarattal teli… nem, a másik iránti szükséggel teli.
Harry temperamentuma teljesen legyőzte őt nem sokkal ezelőtt, de ahogy felnézek rá, szemei csukva vannak, ajkai pedig kissé felfelé állnak.
- Tudom, hogy engem bámulsz, és el kell mennem pisilni – szólal meg végül, mire nem tehetek róla, de felkuncogok. – Kelj fel – feleli, majd felemeli a testemet a csípőmnél, hogy maga mellé fektessen.
Harry kezével beletúr a hajába, majd visszatesz egy laza tincset csupasz homlokához, miközben felveszi a ruháit a padlóról. Továbbra is félmeztelen marad, aztán eltűnik a szobából, egyedül hagyva, hogy felöltözzek. Szemeim megtalálják Harry viselt pólóját, és ösztönösen lehajolok, hogy felvegyem, de aztán ismét leejtem. Nem akarom erőltetni vagy feldühíteni őt, így mostanra inkább a saját ruháim mellett döntök.
Majdnem nyolc óra, úgyhogy felveszek egy laza melegítőt és egy sima pólót. Harry kitörésének maradványai hevernek a padlón, így magamra vállalom, hogy elkezdjek mindent visszatenni a helyére, a szekrényembe való ruhák az első dolgom. Harry belép a szobába, miközben becipzárazom a regényekkel teli bőröndömet.
- Mit csinálsz? – kérdezi. Egyik hatalmas kezében egy pohár vizet és egy muffint tart.
- Csak pakolok – felelem csendesen. Kissé ideges vagyok, hogy megint visszacsúszunk a veszekedésbe, így bizonytalan vagyok, hogy hogyan viselkedjek.
- Oké… – mondja, letéve a poharat és a kaját az asztalra, mielőtt hozzám sétál. – Segítek – ajánlja, majd felszedi a törött széket a padlóról.
Csendben dolgozunk, hogy a szoba ismét visszatérjen a normális állapotába. Harry megfogja a bőröndöt, aztán azzal a kezében a szekrényhez sétál, majdnem hasra esve az ágyról való díszpárnákban. Nem tudom, hogy meg kellene-e szólalnom először, de nem vagyok biztos benne, hogy mit mondjak, tudom, hogy még mindig mérges, de folyamatosan észreveszem, hogy engem néz, szóval biztosan nem túl dühös.
- Ez mi? – lép ki a szekrényből egy kis táskát és egy közepes méretű dobozt tartva a kezében. Ó, ne.
- Semmi – pattanok lábra, megpróbálva elvenni tőle a dolgokat.
- Ezek az enyémek? – kérdezi kíváncsi arckifejezéssel.

Harry szemszöge
- Nem – hazudja, aztán lábujjhegyre áll, hogy megpróbálja elérni a bal kezemben lévő dobozt, én magasabbra emelem.
- A rajta lévő kártyán az én nevem van – mutatok rá, mire lenéz. Miért van zavarban?
- Csak… nos, vettem neked néhány dolgot korábban, de most olyan hülyeségnek tűnik, nem kell kinyitnod őket.
- Ki akarom – mondom neki, aztán leülök az ágy szélére. Tényleg nem kellett volna összetörnöm azt a förtelmes széket.
Louis felsóhajt, és továbbra is a szoba másik felében marad, miközben én leszedem a leragasztott szélét a csomagolópapírnak.
Kissé irritál a papír mennyisége, amit ehhez az egy dobozhoz használt Louis, de bevallom, egy kicsit… izgatott vagyok. Nem pontosan izgatott, de boldog. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor bárkitől is szülinapi ajándékot kaptam, még anyától sem. Fiatalon kinyilvánítottam, hogy gyűlölöm a szülinapokat, és olyan seggfej voltam akármilyen nevetséges ajándékot is vett anya, hogy tizenhat éves korom előtt abbahagyta a vásárlást.
Apám minden évben küldött nekem valamilyen szar lapot egy csekkel a belsejében, de élvezetet találtam abban, hogy elégessem az egész rohadt dolgot, még egyet le is pisiltem, ami a tizenhetedik szülinapomon érkezett.
Amikor végre kinyitom a dobozt, több dolog is van benne, az első, amin megakad a szemem, egy iPod. Mi a fenéért költene rám ennyi pénzt Louis? A következő egy rongyos példánya a Büszkeség és Balítéletnek, amikor a kezeimbe veszem, Louis hozzám sétál és elveszi.
- Ez hülyeség… csak hagyd figyelmen kívül ezt – feleli, de nyilvánvalóan ez az utolsó dolog, amit tenni fogok.
- Miért? Add vissza – követelem, kinyújtva a kezemet.
Amikor lábra állok, úgy tűnik, eszébe jut, hogy nyilvánvalóan nem fogja megnyerni ezt a csatát, így visszateszi a kezembe a könyvet. Ahogy átlapozom az oldalakat, észreveszem a világossárga jelöléseket az egész könyvön keresztül.
- Emlékszel, amikor arról meséltél, hogy kihúztad szövegkiemelővel Tolsztoj-t? – kérdezi, arca piros, ahogy mindig is voltak.
- Igen?
- Nos… nagyjából én is azt csináltam – vallja be, aztán tekintete találkozik az enyémmel.
- Tényleg? – kérdezem tőle, majd kinyitom a könyvet egy oldalnál, ami majdnem teljesen ki van jelölve.
- Igen. Bár többnyire ezt a könyvet, nem kell újraolvasnod vagy akármi. Csak gondoltam… Szörnyű vagyok az ajándékadásban, tényleg.
De nem az, igen, az iPod túlzás volt, de ez tökéletes. Imádnám látni a szavakat a kedvenc regényében, amelyek rám emlékeztetik őt. Ez a legjobb ajándék, amit csak adhattak volna nekem. Ezek egyszerű dolgok, dolgok, amik reményt adnak, hogy valahogy működtethetjük ezt, a tény, hogy mindketten ugyanazt a dolgot csináltuk, amikor egyikünk sem volt tisztában vele.
- Nem vagy az – mondom neki, aztán visszaülök az ágyra. A lábam alá dugom a regényt, hogy még egyszer ne próbálja meg elvenni tőlem.
Egy halk kuncogás hagyja el a számat, amikor az utolsó dolgot feltárom a dobozból.
- Ez mire? – kérdezem egy vigyorral, feltartva a bőr irattartót.
- A munkádhoz, az, amit használsz, kezd szétmenni a varrás mentén és annyira rendezetlen. Látod, ennek van címkéje minden napra, vagy tantárgyra, te dönthetsz – mosolyodik el.
Ez az ajándék humoros, mert mindig figyelem, ahogy a falra mászik tőle, amikor a régi irattartómba teszem bele a papírokat. Nem engedtem neki, hogy elrendezze helyettem, a többszöri próbálkozása ellenére sem, és tudom, hogy ez az őrületbe kergeti őt.
- Köszi – nevetek fel.
- Ez nem igazán volt szülinapi ajándék, már egy ideje megvettem, és csak el akartam dobni a régidet, de sosem találtam meg rá az alkalmat – vallja be nevetve.
- Ez azért volt, mert magamnál tartottam, tudtam, hogy mit terveztél – ugratom.
A kis táska maradt, amit ki kell nyitnom, aztán ismét nevetek a választásán.
- Kick-box – ezek az első szavak, amiket meglátok a kis jegyen.
- Ez egy egyhétnyi kick-box az edzőteremben a lakásunk… a lakásodnál – mosolyodik el, egyértelműen büszkén szellemes ajándékán.
- És miért gondolod, hogy érdekelne engem a kick-box?
- Tudod, miért.
Hogy kiengedjem egy kicsit a dühömet, ez a nyilvánvaló ok, amiért ezt vette.
- Még soha nem csináltam korábban.
- Szórakoztató lehet – feleli.
- Nem annyira szórakoztató, mint kiverni valakiből a szart is bélés nélkül – mondom neki, mire a homlokát ráncolja. – Ugratlak, gondolkozni fogok rajta. Mennyit fizettél mindezért? – kérdezem, aztán kiveszem a táskában maradt CD-t. Egy iPod, CD és egy kick-box utalvány sok pénzbe kerülhetett neki.
- Nem sokat – feleli, de tudom, hogy hazudik.
- Lou…
- Nem nagy ügy, nem költöttem túl sokat.
- Visszaviheted az iPodot – mondom neki.
- Nem tetszik? – az idegesség tiszta az arcán.
- Túl sok.
- Nem, nem az. Elég jól fizetnek a Vance-nál, és ha netalán elfelejtetted volna, nem engedted, hogy kifizessek bármilyen számlát, amióta összeköltöztünk. Van egy kis pénzem.
Megkönnyebbülten hallom, hogy jól bánik a pénzzel, de nem akarom, hogy rám költse.
- Megbántod az érzéseimet, ha visszaviteted velem.
- Ez övön aluli – fújtatom. Utálom, amikor a rohadt érzéseit használja ellenem.
- Nos, igaz. Még néhány dalt is tettem fel rá neked, vagyis megpróbáltam, de szerintem rájöttem – elveszi a kezemből a tárgyat, majd megnyomja a bekapcsoló gombot. – Liam megmutatta, hogyan kell zenét letölteni a telefonomra, és nagyon szuper, hogy képes vagyok egyszerűen zenét hallgatni akármikor akarok, gondoltam neked is tetszene – feleli.
El akarom mondani neki, hogy pár évvel le van maradva, és én már ezt csinálom, de olyan izgatottnak néz ki, hogy megossza velem ezt az információt, hogy nem tudom rávenni magamat, hogy kijavítsam.
- A telefonodra? Arra a régi dologra? – gúnyolódok.
- Csak pár éves.
- Új telefonra van szükséged, meglepődtem, hogy képes voltál bármit is letölteni arra a szarra.
- Szeretem a telefonomat, nem mindenkinek van szüksége egy iPhone-ra – forgatja a szemét.
- De igen, mindenkinek szüksége van rá. Ezért van az ország legnagyobb részének ilyen telefonja.
- Nekem nem.
- Szükséged van egyre. Vissza kéne vinned az iPodot és venned magadnak egy iPhone-t.
- Harry… – nyafogja. Majd én veszek neki egy rohadt iPhone-t. – Sajnálom, hogy szörnyű vagyok abban, hogy ajándékokat vegyek embereknek – ráncolja a homlokát, és a lábam alól kikandikáló, szövegkiemelőzött regényre bámul.
- Imádtam őket, az összeset. Főleg ezt – mondom neki, a könyvre mutatva.
A belső seggfej énem ugratni akarja, amiért egy CD-t és egy iPodot vett nekem, de úgy döntök, hogy nem. Élvezni fogom, ahogy hallgatom őt az albumra hümmögni, feltételezem, ez a The Fray második albuma. Biztos vagyok benne, hogy már az összes dalt tudja kívülről, és boldogan fogja elmagyarázni nekem mindegyik jelentését, miközben úton vagyunk.
- Haza akarsz jönni? – szólalok meg gondolkodás nélkül.
- Mi? – kerekedik el a szeme.
- Haza kellene jönnöd, nem gondolod?
- Azt hittem… azt hittem, megnézzük, mi történik, lassítunk.
Tudom, hogy ezt mondta, a pokolba is még én ajánlottam fel, de nem tudom, hogy kibaszottul bírom-e tovább.
- Rendben – morgom, mint egy dühös gyerek. Témát kell váltanom, mielőtt még bosszúsabb leszek. – Karen mérges rám, azt hiszem – mondom Louis-nak. Ide sétál és keresztbe tett lábbal leül mellém az ágyra.
- Ezt kétlem – feleli.
- De igaz. Látnod kellett volna a viselkedését, amivel megilletett, amikor azt mondtam, hogy szar a tortád – baszki, miért mondtam ezt?
- Ó – néz el.
- Sajnálom – tényleg dolgoznom kell ezen a gondolkodj, mielőtt beszélsz-dolgon. – Egy… bájos torta volt – veszem ujjaim közé az arcát, hogy kényszerítsem, hogy rám nézzen. – Az volt, csak ma láttam, így egy kicsit… szarul nézett ki – tényleg nincs más mód, ahogy kimondhatnám.
- Nos, többet nem sütök neked még egyet – hangja tele van szarkazmussal.
- De igen, fogsz.
- Nem. Nem értékeled az órákat, amiket a konyhában töltöttem.
- Karen csinálta, és ezt tudod – nevetek fel.
- És, segítettem – vigyorogja.
- Nyilvánvalóan te díszítetted.
- Fogd be – hajol a vállamhoz, én pedig a háta köré fonom a karjaimat. Jó érzés csak így fogni őt, annyira hiányzott már. – Visszatértünk oda, ahogy a randi estéjén voltunk? – néz fel rám.
- Nem tudom… – kurvára megcsókolta Zaynt, amíg én nyomorultul voltam anyánál. – Hiszel nekem, hogy nem ültettelek fel, ugye? – kérdezem tőle, mire bólint.
- Hiszel nekem, hogy sajnálom, hogy megcsókoltam…
- Ne. Nem akarok arról beszélni – ha meghallom a szavakat, kibaszottul felcsattanok.
- De azért emlékszel, hogy mi ígértél? – erőlteti.
- Igen – forgatom a szememet. Emlékszem most, de ez nem jelenti azt, hogy nem fog kicsúszni az agyamból, míg Zayn fejét a falhoz verem.
- Akkor beszélhetek veled valami másról? – kérdezi félénken.
- Attól függ, mi az.
- Seattle.
- Nem, nem akarok Seattle-ről vagy Zaynről beszélni.
- De… – próbálja meg újra.
- Nem, Louis. Az agyamnak és a hidegvéremnek egy kicsit össze kell szednie magát. Oké?
- Oké – sóhajt fel, aztán a falra bámul.
Utánozom őt, majd egy sóhajjal hátradőlök a matracra.
- Beszélek Liammel – hangja remeg, mintha ideges lenne vagy valami.
- Egyedül?
- Igen, egyedül – másodpercek alatt leszáll az ágyról, én pedig felülök.
- Várj – szólok utána, mire megfordul, hogy rám nézzen. – Sajnálom a szarságok egy részét, amit mondtam, nem az egészet, de egy része elbaszott volt – kísérelek meg egy bocsánatkérést.
- Tudom, hogy csak meg voltál bántva.
- Akkor is, sajnálom.
- Én is – mosolyodik el félig, de az hamisnak tűnik.
Mielőtt megkérdezhetném, hogy mi zavarja őt, kilép a szobából, felveszem a rongyos könyvet, amit nekem adott. Már olyan nagyon sokszor olvasta ezt a példányt, a kötése laza és szakadt a jobb felső sarkában.
- Liam a szobájában van, alszik szerintem – szakít ki Louis hangja a harmadik szövegkiemelős mondatból.
- Vagy ez, vagy meghallotta, ahogy a nevemet nyögöd és kiveri magának.
- Ó, Istenem! Ne mondd ezt! – a rémült kifejezés az arcán több mint szórakoztató. Bár annak a gondolata, hogy ténylegesen ezt csinálja, már nem, mindkét kezét eltörném, ha Louis miatt menne el. Egyébként is, miért gondolkozok én ezen a szarságon?
Louis felveszi a pohár vizet, amit a földszintről hoztam, aztán megissza.
- Apukád és Karen nem voltak a szobájukban, ugye? – kérdezi tőlem.
- Nem, máskülönben kínos lett volna áttúrni a fiókjaikat, nem gondolod?
Felállok az ágyról, majd felveszem a pólómat a padlóról.
- Mit csinálsz? – kérdezi tőlem.
- Felöltözöm, kezd késő lenni.
- Maradsz? – szemei az enyéimbe égnek, és nem tudnék neki nemet mondani, még ha akarnék se.
- Biztos vagy benne? – bólint, mire rámosolygok. – Akkor tessék – adom neki a pólómat, remélve, hogy elfogadja és felveszi.

Louis szemszöge
Mohón veszem el a kezéből a pólót, aztán a mellkasomhoz teszem. Harry figyel, ahogy átöltözöm, de csendben marad. Ez összezavaró, mindig az, de most különösen. Nem vagyok biztos benne, ki irányít most. Korábban mérges voltam rá, amiért felültetett a szülinapján, de most eléggé meg vagyok győződve róla, hogy semmi köze nem volt ahhoz, így újra ott vagyok, ahol napokkal ezelőtt voltam, amikor olyan édesen elvitt jégkorcsolyázni.
Most ő az, aki mérges rám a botlásom miatt, de ezt alig tudom megmondani a mosolyoktól és a szarkasztikus humortól, amivel folyamatosan megillet. Talán a dühét legyőzte a tény, hogy hiányoztam neki, és örül, hogy már nem vagyok rá mérges? Nem tudom az okot, de jobban teszem, ha nem kérdezem meg. Tényleg azt kívánom, bárcsak engedte volna, hogy beszéljek Seattle-ről. Hogyan fog reagálni? El sem akarom mondani neki, de tudom, hogy muszáj. Örülni fog nekem? Nem hiszem, igazából tudom, hogy nem fog.
- Gyere ide – csalogat a mellkasára, ahogy hátra fekszik az ágyon.
Kezei megtalálják a falon lévő tévéhez tartozó távirányítót, majd végigkapcsolgat a csatornák között, mielőtt megáll valamilyen történelmi dokumentumfilmnél.
- Milyen volt meglátogatni anyukádat? – kérdezem tőle néhány perccel később. Harry nem válaszol, és amikor felnézek az arcára, már mélyen alszik.

Chapter 188

Helló! :)

Az előző rész függővége után ez már valamennyivel nyugalmasabb, és jó is, hogy ott van vége, mert én már csak az átolvasásában kifáradtam :D Az elején a veszekedés miatt, aztán meg... khm, tetszeni fog ;) Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek a fejezetről, illetve arról, hogy mire is gondol a legvégén Harry. És bár lassan sajnos ismét itt a suli és a tanulás, azért jövőhéten még kedden találkozunk! :)

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 188

 
- Hogy mi? – a hangjában lévő intenzitás zavaró.
Bárcsak ne vallottam volna be, hogy megcsókoltam Zaynt, de muszáj volt. El kellett mondanom Harrynek, nem tarthattam titokban előtte, és be kell látnom a saját hibáimat ugyanúgy, ahogy Harrynek is.
- Megcsókoltam őt, Harry – nézek fel rá az ágyról, de ő nem néz rám. Szemei a könyvekre fókuszálnak, amiket lelökött a padlóra, miközben az oldalánál ökölbe szorítja a kezeit.
- Én… te… miért? – ütögeti öklével a homlokát frusztráltan, mire az agyam magyarázatért kutat.
- Azt hittem, hogy elfelejtettél engem… hogy nem akartál már engem, ő meg ott volt és…
- Ne mondd már ezt a szarságot! Kurvára ne mondd azt, hogy ő ott volt, Istenre esküszöm, hogy ha még egy kibaszott alkalommal meghallom ezt!
- Oké! Sajnálom, annyira sajnálom, Harry. Meg voltam bántva és össze voltam zavarodva, Zayn kimondta az összes dolgot, amit annyira kétségbeesetten akartam hallani tőled, és…
- Mit mondott?
Nem akarok elismételni semmit, amit Zayn mondott, Harrynek nem.
- Harry…
- Most – követeli.
- Azt mondta, hogy mi történt volna, ha ő nyert volna, ha ehelyett mi jöttünk volna össze.
- És milyen volt?
- Micsoda?
- Milyen volt hallani azt a hülyeséget? Az az, amit akarsz? Vele akarsz lenni helyettem? – haragja forr, és meg tudom mondani, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy rajta tartsa a fedőt, de a gőz nyomul és nyomul.
- Nem, az nem az, amit akarok – állok a lábamra, majd teszek egy óvatos lépést felé.
- Ne! Ne gyere a közelembe – szavai szúrnak, és a helyemen maradok. – Mi mást csináltál még vele? Dugtatok? Leszoptad?
Remélem, hogy a földszinten még mindenki az ebédlőben van, vagy minden szót hallani fognak, amit Harry mond.
- Ó, Istenem! Nem! Tudod, hogy nem. Nem tudom, mit gondoltam, amikor megcsókoltam őt, csak hülye voltam, és olyan rossz helyzetben voltam, hogy elhagytál.
- Elhagytalak? Te voltál az, aki kurvára ott hagyott engem, most meg arra kell rájönnöm, hogy úgy tetszelegtél a kampuszon, mint egy kibaszott kurva! – ordítja.
Sírni akarok, de ez nem rólam szól, hanem róla, és hogy milyen megbántott és mérges lehet.
- Nem úgy értettem, ne mondj rám semmit – teszem kezeimet a szék támlájára.
Harry hátat fordít nekem, egyedül hagyva engem a bűntudatomban. Nem tudom elképzelni, hogyan éreznék én, ha ezt ő tette volna életem legrosszabb időszaka alatt. De nem gondoltam arra, hogyan érezne ő, amikor megtettem, csak azt feltételeztem, hogy ugyanezt csinálja. Nem akarom tovább erőltetni neki, ismerem már, ahogy a dühe túl forró lesz, hogy irányítsa, és minden tőle telhetőt megtett eddig.
- Akarod, hogy most egyedül hagyjalak? – kérdezem gyengén.
- Igen.
Nem akartam, hogy beleegyezzen abba, hogy egyedül hagyjam őt, de megteszem, amit kér, és kifelé indulok a szobából, Harry nem fordul meg.
Bizonytalan vagyok, hogy mit csináljak magammal, miközben a falnak dőlök a folyosón. Egy beteg módon inkább akarom azt, hogy Harry kiabáljon rám, szegezzen a falhoz és követelje, hogy mondjam el neki, miért tettem, ahelyett, hogy kibámul az ablakon, és arra kér, hagyjam el a szobát.
Talán ez a baj velünk, mindketten vágyunk a nézeteltérések drámáira. Nem hiszem, hogy ez igaz, hosszú utat tettünk meg a kapcsolatunk kezdete óta még akkor is, ha többször veszekedtünk, mint amennyiszer nyugalmunk volt. A legtöbb regény, amit olvastam, elhitette velem, hogy a veszekedések jönnek és mennek egy szempillantás alatt, egy szimpla bocsánatkérés megold bármilyen problémát és minden megoldódik perceken belül. A regények hazudnak. Talán ez az, amiért annyira szerelmes vagyok az Üvöltő szelekbe és a Büszkeség és balítéletbe, a saját módjukon hihetetlenül romantikusak, de elmondják a vakszerelem és az örökké ígéretei mögött lévő igazságot.
Ez az igazság. Ez egy olyan világ, ahol mindenki hibázik, még a hihetetlenül naiv fiú is, aki az áldozat egy fiú érzéketlenségének és temperamentumának. Senki sem teljesen ártatlan ezen a világon, senki. Az emberek, akik elhiszik magukról, hogy tökéletesek, ők a legrosszabbak az összes közül.
Az előttem lévő szobában hallatszó csattanás megijeszt, és kezemet a számhoz teszem, miközben még egyet, és még egyet hallok. Harry lerombolja a szobát. Tudtam, hogy megteszi. Meg kellene állítanom őt attól, hogy még többet összetörjön az apja tulajdonából, de őszintén félek megtenni. Egyáltalán nem attól félek, hogy bántani fog engem, hanem attól, hogy olyan szavakat fog mondani, amelyek jobban megbántanak, mintha fizikailag ártana.
- Bassza meg!! – ordítja Harry, én pedig elkezdek zokogni.
- Mi folyik itt? – jelenik meg Liam a folyosó végén, az aggodalom tiszta jóképű arcán.
- Ő csak… Elmondtam neki, hogy megcsókoltam Zaynt – vallom be, aztán figyelem, ahogy Liam vonásai átalakulnak tiszta rosszallássá.
- Megcsókoltad Zaynt?
- Igen.
- Wow – nem tudom kezelni a legjobb barátom csalódottságát Harryével együtt.
- Tudom – sírok.
- És akkor Harry bent engedi ki a dühét? – mutat Liam a csukott ajtó felé. Bólintok, majd letörlöm a könnyeket az arcomról. – Bemenjek? – kérdezi.
- Én nem tenném – az utolsó dolog, aminek meg kellene történnie az az, hogy Harry Liamen töltse ki a haragját.
- Valakinek be kellene – mondja nekem. Tudom, hogy annak a valakinek nekem kellene lennem, de gyáva vagyok.
Liam és én egymásra bámulunk, miközben egy újabb bútordarab kap egy ütést Harry haragjából.
- Én elmegyek, de tudod, hogy senki sem tudja őt lenyugtatni, kivéve téged – feleli Harry mostohatestvére.
- Tudom – veszek egy mély levegőt, aztán lenyomom a kilincset.
- Itt leszek kint, ha szükséged van rám – biztosít Liam.
Harry kezében egy darab fa van, a szék lába, veszem észre, amikor meglátom a Harry lába mellett lévő széket. A sötét fát oldalra dobja, szemei pedig mérges zöld színben izzanak, amikor meglát engem.
- Melyik részét nem érted annak, hogy kurvára hagyj egyedül, Louis?
Újabb levegőt veszek, és hagyom, hogy dühös szavai visszapattanjanak rólam.
- Nem hagylak egyedül – hangom nem olyan erős, mint akartam, hogy legyen.
- Ha tudod, hogy mi a jó neked, békén fogsz hagyni – fenyegetőzik.
Teszek néhány lépést előre, hogy találkozzak vele, majd megállok kevesebb, mint egy lépésnyire. Harry megpróbál hátrálni, de megállítja őt a fal.
- Nem fogsz bántani engem – szólom le üres fenyegetését.
- Ezt nem tudhatod, korábban már megtettem.
- Nem szándékosan. Nem lennél képes együtt élni magaddal, ha megtennéd, tudom ezt.
- Semmit se tudsz! – kiabálja.
- Beszélj hozzám – felelem nyugodtan. Szívem a torkomban dobog, miközben figyelem Harryt lehunyni a szemeit, aztán újra kinyitni őket.
- Nincs semmi mondanivalóm neked, nem akarlak téged – hangja erőltetett.
- De igen, akarsz.
- Nem, Louis, nem. Szart se akarok csinálni veled. Zayn megkaphat.
- Nem akarom őt – megpróbálom nem engedni, hogy durva szavai elnyeljenek.
- Nyilvánvalóan igen.
- Nem, csak téged akarlak.
- Baromság! – csapja nyitott tenyerét a falhoz. Megijedek ettől, de nyugton maradok. – Kifelé, Lou.
- Nem.
- Nincs semmi más dolgod, keresd meg Zaynt. Menj és dugd meg őt, kisebb dolgom is kurvára nagyobb ennél, én is ugyanezt fogom tenni, hidd el, Louis. Elmegyek innen, és megdugok mindenkit, akire szemet vetek.
Könnyek szöknek a szemembe, de Harry nem figyel.
- Dühből mondod ezeket a dolgokat, nem gondolod komolyan őket.
Szemei átkutatják a szobát valamiért, bármiért, amit még összetörhet. Nem sok mindent hagyott érintetlenül. Szerencsére a dolgok, amiket tönkretett, többnyire az enyémek. A karton, amit hazahoztam Liam biológia feladatához, a könyvekkel teli bőrönd ki lett borítva, a regényeim pedig szétszóródtak a szőnyegen. Néhány ruhám ki lett húzva a szekrényből, a széket meg a földhöz vágta és eltört.
- Nem akarok rád nézni, menj – folytatja Harry. Összezárom a köztünk lévő távolságot, majd letérdelek előtte. – Mit csinálsz?
- Azt kérem tőled, hogy…
- Kelj fel – szakít félbe.
- Nem.
Könyörgök neki, szó szerint a térdeimen. Nem azért, mert szerintem hason kellene csúsznom neki a bocsánatáért a térdeimen, mindketten tévedünk, és ez nem teljesen az én hibám. Azért térdelek előtte, mert meg akarom mutatni neki, hogy egyelőek vagyunk, nem vagyok jobb nála, és nincs problémám azzal, hogy félretegyem a büszkeségemet, hogy ezt bebizonyítsam. Tudom, hogy meg van bántva, én pedig a térdeimen vagyok, hogy megpróbáljam enyhíteni a mellkasában lévő fájdalmat.
- Sajnálom, hogy megcsókoltam őt, Harry, tudom, hogy ez fáj neked, és ezt sajnálom – nézek fel rá.
Harry nem mond semmit, ahogy a másodpercek telnek, aztán szemei fagyos pillantása kezd meglágyulni. Karjai lenyúlnak és az enyémek köré fonódnak, hogy lábra állítson maga előtt. Egy szót sem szól, miközben tovább tanulmányozza arcomat. Kissé megugrom, amikor nagyujja letörli az arcomon lefolyó könnyeket.
- Ne félj – suttogja.
- Nem félek – felelem ugyanolyan fojtott hangon.
- Nem tudom, hogy ezen túl tudok-e lépni – leheli nehezen.
Térdeim majdnem meginognak a gondolatra. Nem hiszem, hogy volt olyan időszak, mióta bevallottuk az egymás iránt érzett szerelmünket, hogy fontolóra kellett vennem, hogy Harry lesz az, aki véget vet a dolgoknak hűtlenség miatt. A csókom az ismeretlennel újévkor semmi sem volt ehhez képest, Harry mérges volt, és tudtam, hogy szóban támadni fog, de a lelkem mélyén tudtam, hogy nem fogja túl sokáig felhozni ellenem. Ez Zaynnel volt, akivel instabil a barátsága miattam, számos verekedésük volt már, és tudom, hogy az őrületbe kergeti Harryt, hogy egyáltalán szóba állok Zaynnel.
Nem hiszem, hogy jó ötlet ebben a pillanatban, ha egy teljes értékű kapcsolatba kerülnénk vissza Harryvel, de a problémáink már elmozdultak a jövő miatti bizonytalanságtól ehhez.
Akaratlan könnyek gördülnek ki áruló szemeimből, Harry szemöldökráncolása pedig elmélyül.
- Ne sírj – kéri, ujjait kitárja, és az arcomon pihenteti őket.
- Sajnálom – lehelem, egyetlen könny esik az ajkamra, amit lenyalok. – Még mindig szeretsz? – meg kell kérdeznem. Tudom, hogy igen, de kétségbeesetten szükségem van a szavakra.
- Persze, hogy igen, mindig szeretni foglak – vigasztal nyugtató hangon.
Ez egy furcsán gyönyörű hang tényleg, ahogy bősz légzése nehéz és hangos, de hangja nyugodt és lágy, mint annak a képe, ahogy a dühös hullámok csapódnak a parthoz hang nélkül.
- Mikor fogod tudni, hogy mit akarsz csinálni? – kérdezem Harrytől, félve a választól.
- Nem tudom, nem mintha tudnék nélküled lenni – sóhajt fel, majd homlokát az enyémhez teszi, miközben légzése elkezd kissé mérséklődni.
- Én sem – suttogom neki – tudok nélküled lenni.
- Úgy tűnik, nem tudjuk összeszedni magunkat, ugye?
- Nem, egyáltalán nem – majdnem elmosolyodom nyugodt szóváltásunkon Harry csak percekkel ezelőtti kitörése után. – Megpróbálhatjuk? – ajánlom, aztán megpróbálok hozzábújni, idegesen várva arra, hogy megállítson.
- Gyere ide – ujjai a karomon lévő bőrbe nyomódnak, majd a mellkasához húz.
Mennyei érzés, mintha hazalátogatnék egy hosszú távollét után, az illata pedig, ahogy arcomat a pólójába temetem, megnyugtatja a szívemet.
- Nem leszel még egyszer a közelében – mondja a hajamba.
- Tudom – egyezek bele gondolkodás nélkül.
- Ez nem jelenti azt, hogy túl vagyok rajta, csak hiányzol.
- Tudom – ismétlem meg, közelebb simulva hozzá. Szívverése szilárd és gyors a fülemnél.
- Nem csókolózhatsz emberekkel minden alkalommal, amikor mérges vagy. Ez elbaszott és nem fogom elviselni. Te megőrültél volna, ha én tettem volna.
Felemelem fejemet Harry mellkasáról, hogy ránézzek barátságtalan arcára. Ujjaim elengedik pólójának vékony anyagát, majd beletúrok puha fürtjeibe.
Tekintete kemény, de ahogy ajkai lassan elválnak egymástól, a tudtomra adja, hogy nem fog megállítani, amikor kissé meghúzom a haját, hogy arcát az enyémhez hozzam. Ha nem lenne ilyen magas, ez sokkal könnyebb lenne. Harry belesóhajt a csókba, szorosabbá véve fogását a derekam körül, ujjai a csípőmhöz mozdulnak, aztán újra vissza körém.
Könnyeim összekeverednek Harry egyenetlen légzésével a szerelem és vágy leghalálosabb kombinációjához. Ezerszer jobban szeretem őt, mint amennyire vágyom rá, de a kettő összekeveredik és sokszorozódik, miközben száját elveszi az enyémtől, hogy meleg ajkaival bejárja az állkapcsomat és a nyakamat. Behajlítja a térdeit, hogy jobban hozzáférhessen a bőrömhöz, én pedig alig bírok megállni a lábamon, ahogy lágyan megharapdálja azon rész felett, ahol a kulcscsontom megmutatkozna, ha annyira vékony lennék, amennyire a társadalom ezt akarná.
Elkezdek hátrafelé sétálni az ágyhoz, majd Harry pólóját húzom, amikor megpróbál tiltakozni. Egy fújtatással és egy kemény csókkal a nyakamra beadja a derekát, elérjük az ágyat, aztán megállunk, hogy egymásra nézzünk.
Nem akarom, hogy bármelyikünk is megszólaljon és tönkretegye azt, amit elkezdtünk, így megmarkolom a pólóm szegélyét és áthúzom a fejemen. Harry légzése ismét elmélyül, ezúttal szükségből, nem dühből.
Amikor a farmerom a padlóra esik, előrenyúlok, hogy levetkőztessem őt. Felemeli a pólóját, ahogy az én ideges, de gyors ujjaim az övével ügyetlenkednek és lehúzom a farmerját a lábain, ő egyre türelmetlenebb lesz, majd a másik lábát használja, hogy a padlóra lökje azt. Visszamászok az ágyra, miközben ő is ugyanezt teszi, ujjai folyamatosan végigfutkosnak csupasz bőrömön.
Harry felemeli súlyát, ahogy ajkai ismét megtalálják az enyémeket, nyelvét lassan átlöki az ajkaim között, miközben felém kerül, a karjait használva, hogy megtámassza a súlyát. Érzem őt megkeményedni csak a csókolózástól, így kissé felemelem a csípőmet az ágyról, hogy találkozzak az övével, súrlódást létrehozva köztünk. Felnyög, aztán egy kézzel lehúzza az alsónadrágját, a térdénél hagyva azt. Kezem azonnal megfogja hosszát, mire ő felszisszen a fülembe. Kezem lassan fel-le pumpálja őt.
- Szeretlek – emlékeztetem őt, miközben a nyakamba nyög. Egyik kezét a derekamhoz teszi, majd hanyagul lehúzza a bokszeremet, hogy felfedje magának hosszomat.
- Szeretlek – feleli végre. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni? Mindennel, ami történik, és most nem vagyunk együtt… – kérdezi, mire bólintok.
- Kérlek – könyörgök.
- Nincs nálam óvszer… – szitkozódik, majd felemeli magát rólam. Az összes alkalom közül most nincs nála óvszer. Tényleg.
- Liamnek nincs? – nem hiszem el, hogy feltettem ezt a kérdést.
- Nem – nevet fel Harry félig a gondolaton.
- Nincs egyik a kocsidban? – ülök fel, térdeimet pedig a mellkasomhoz húzom.
- Nem, nem volt rá szükségem – feleli.
Amennyire frusztráló is ez, örülök, hogy tudom, nem volt szüksége arra, hogy magával hordozzon óvszert.
- Gyere ide – Harry hatalmas keze a derekam köré fonódik, aztán lejjebb húz, hogy megint lefeküdjek. Szája találkozik a mellkasommal, majd elkezd incselkedni a mellbimbóimmal.
- De…
- Fogd be, Louis – motyogja, én meg azt is teszem. – Mindjárt visszajövök – mondja, aztán lemászik az ágyról.
Visszaveszi a farmerét alsónadrág nélkül, én pedig nem tudok nem arra bámulni, ahogy kiélezett izmai egy V alakot formálnak, és ahogy a sötét szőr vonala a fekete farmerján lévő gombhoz vezet.
Gyakorlatilag zihálva hagy engem az ágyon. Remélem, nem kér Liamtől óvszert. Megfogom a paplan oldalát, és meztelen testemre húzom azt. Liam. Ó, Istenem, remélem, nincs még mindig a folyosón. Meg lennék alázva, ha hallotta volna a beszélgetésünk utolsó néhány percét.
Továbbra is a plafonra bámulok, míg várok Harry visszatérésére. Percekkel később az ajtó kinyílik, Harry pedig visszatér egy kis fóliacsomaggal.

Harry szemszöge
- Megkérdezted Liamet? Ó, Istenem – temeti kezeibe az arcát Louis.
- Nem, az veszett ügy lett volna. Elvettem egyet apám szobájából – vonok vállat.
- Az még rosszabb! Ez… furcsa – ráncolja össze az orrát, mire felnevetek.
- Valamennyire – vallom be, aztán kinyitom az óvszer csomagolásának tetejét. – Túl furcsa, hogy használjuk? – kérdezem, Louis pedig gyorsan megrázza a fejét. – Én is így gondoltam – mosolyodom el, majd elmozdítom a takarót, amit arra használ, hogy eltakarja magát. Egy pillantás rá, és máris kész vagyok, hogy belé temessem magamat. Tudom, hogy még nem oldódott meg minden problémánk, de szükségem van erre, kibaszottul szükségünk van erre.
Ismét leveszem a farmeremet, aztán visszamászok az ágyra, hogy találkozzak vele, a dühítő fiúval, aki ellopta minden cseppemet, a testemet és a lelkemet, és soha nem is akarom visszakapni. Nem is érdekel, hogy mit csinál vele, hozzá tartozik, hozzá tartozom.
Már csak attól kemény vagyok, hogy a meztelen testére nézek, felteszem az óvszert, Louis pedig tágra nyílt szemekkel figyel engem.
- Elő kell készítenelek, mivel nem csináltuk ezt egy ideje – mondom neki. Három ujjamat a szájába teszem, hogy összenyálazza őket. – Oké, ez elég jó – felelem.
Lágyan megcsókolom Louis-t, miközben egyik ujjamat belé helyezem. Louis megharapja az alsó ajkamat, majd felfedezi a számat a nyelvével. Eközben még egy ujjamat helyezem be szűk bejáratába.
- Baszki, Harry! Olyan jó érzés!
Hamarosan a harmadik ujjamat is hozzáteszem, Louis pedig ívben felemeli a hátát az ágyról és elkezd zihálni. Nem akarom, hogy így menjen el, így elmozdítom belőle az ujjaimat, és elkezd nyöszörögni.
- Ugyanakkor akarok elmenni, mint te, és látni akarlak téged – mondom neki, amikor ismét elkezd lefeküdni az ágyon. Kissé oldalra billenti a fejét összezavarodva, így megfogom a karját és magamra húzom őt.
- Ó – vinnyogja, majd kis kezeibe vesz engem. Rám ereszti magát, és mindketten felszisszenünk, miközben beléhatolok. Baszki, már hiányzott ez.
- Olyan jó érzés vagy – dicsérem, aztán figyelem, ahogy szemei hátrafordulnak élvezetében.
Csípője elkezd lassú körökben mozogni, miközben én feldolgozom az előttem lévő látványt. Louis gyönyörű és annyira rohadtul szexi, tökéletes tényleg. Még soha semmi vagy senki hozzá hasonlót nem láttam.
Kezd egyre jobb lenni ebben, abban, hogy ő van felül. Emlékszem az első alkalomra, amikor megpróbálta, nem volt szörnyű, de olyan ideges volt egész végig. Most teljesen ő irányít, és nem lehetne ennél kibaszottul jobb.
Óvatosan meghúzom a karját, hogy lehozzam őt magamhoz. Amennyire őt akarom nézni, még jobban meg akarom őt csókolni. Szám megtalálja az övét, és megpróbálom elcsókolni a zihálását és nyögéseit.
- Mondd el, milyen érzés – felelem a szájába, aztán tenyerembe veszem fenekét, hogy segítsek neki a mozdulataiban.
- Jó… annyira jó – nyöszörgi, majd kezeit a fejem felett pihenteti.
- Mozogj gyorsabban, bébi.
- Mhmm… – ért egyet.
Másodpercekkel később megrezzen, és megáll.
- Mi a baj? – próbálok meg felülni vele a mellkasomon, anélkül, hogy elmozdítanám magamat tőle.
- Semmi… csak… mélyebbnek éreztem vagy valami – pirul el. Már olyan sokszor megdugtam ezt a fiút, és lényegében még mindig fogalma sincs a szex témával kapcsolatban, kivéve, amikor engem szop le. Abban nagyszerű.
Újra megmozgatom a csípőjét, megkísérelve azt, hogy ismét megtaláljam azt a pontot, azt a pontot, amitől másodperceken belül a nevemet fogja sikítani. Imádom, ahogy kinéz, amikor a csípőjével köröz, csípőjének alakja több mint kurvára tökéletes.
Egy szorítás a bicepszemen elárulja, hogy újra megtaláltam azt. A kezével eltakarja a száját, majd megharapja a tenyerét, hogy elcsendesítse magát, miközben felemelem a csípőmet, hogy találkozzak a mozdulataival, hogy gyorsabban csapódjak belé és ki belőle.
- Így fogsz elmenni – mondom, és remélem, hogy hamarosan megteszi, mert nem tudom, én meddig bírom még, miközben Louis elkezd fel-le mozogni, míg én körbe és körbe mozgok. – Szent szar – nem tehetek róla, de szitkozódok, ahogy háta ívbe hajlik és kék szemei lecsukódnak. Körmei azon a kezén, amelyet nem arra használ, hogy eltakarja a száját, a mellkasomba vájnak, és érzem őt szorosabbá válni körülöttem. Baszki, Louis olyan jó érzés. Lelassítom a tempót és mozdulatokat, de megbizonyosodom róla, hogy olyan mélyen érjem őt, amennyire csak tudom, minden egyes lökéssel a csípőm által.
Tudom, mennyire szereti a hangomat, miközben megdugom őt, így jól kijön, amikor majdnem a kezébe ordít, ahogy az óvszerbe lövellek.
- Harry… - nyögdécsel, aztán fejét a mellkasomra teszi egy ziháló káoszban.
- Bébi – viszonozom, mire felnéz rám egy álmos mosollyal.
Légzésemet az övéhez illesztem, aztán ujjaimmal beletúrok rendezetlen hajába. Még mindig mérges vagyok rá, és Zaynre, de szeretem őt, megpróbálom bebizonyítani neki, hogy megváltozom érte. Nem tagadhatom, hogy a kommunikációnk ezerszer jobb, mint régen volt.
Legalább egyszer még mérges lesz rám Zayn miatt, de tudnia kell Zaynnek, hogy Louis az enyém, és ha kurvára hozzáér megint, halott lesz.

Chapter 187

Helló! :)

Bocsánat a kisebb késésért, sűrűbb lett a mai napom, mint azt korábban gondoltam. Hát kíváncsiak voltatok, hogyan alakul Louis és Harry között a beszélgetés, ez kiderül, én leginkább egy hullámvölgyhöz tudnám hasonlítani :D A vége meg... ki fogtok akadni, eléggé függő lett. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok. Most kivételesen nincsen más mondanivalóm, sietésben vagyok kissé, szóval kedden találkozunk!

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 187

 
Harry szemszöge
- Köszönöm – sóhajtok fel megkönnyebbülten és frusztráltan. Nem igazán tudom, hogy mit mondjak, vagy hogyan kezdem el, mert nem számítottam rá, hogy Louis tényleg meghallgat.
Felé mozdulok, aztán elé állok, ahol az ágyon ül, kifürkészhetetlen arckifejezéssel néz fel rám, én pedig teszek egy lépést hátra és előre néhány másodpercig, mielőtt megállok, hogy megszólaljak.
- Oké… szóval ez az egész összekavarodott és elbaszott. Azt hitted, megkérdezem, hogy átjöhetek-e, aztán faképnél hagylak, tudnod kellene mostanra, hogy ezt nem tenném meg.
- Tudnom kellene? – szakít félbe. Nem tudom, hogy várom el tőle, hogy ezt tudja mostanra, amikor olyan sok szarságot tettem már.
- Igazad van… de legyél csendben – felelem, mire Louis a szemét forgatja. – A bulim kurvára szívás volt, és el sem mentem volna, ha nem akartad volna. Egyáltalán nem ittam, illetve igazából egy pohárral ittam, de ennyi. Nem beszéltem senki más lánnyal, Mollyval alig, és az holtbiztos, hogy nem lógtam sztriptízesekkel. Mi a faszért akarnék bármit is csinálni egy sztriptíz táncossal, ha itt vagy nekem te?
Szemei kissé meglágyulnak, és már nem bámul rám úgy, mintha le akarná vágni a kibaszott fejemet. Kezdetnek megteszi.
- Nem mintha itt lennél nekem… de próbálkozom, hogy újra így legyen. Nem akarok senki mást. Ami még fontosabb, azt sem akarom, hogy te valaki mást akarj. Nem tudom, miért futsz mindig Zaynhez amúgy, tudom, hogy kedves hozzád, blah, blah, blah… de ő tiszta hülye.
- Nem tett semmi olyat, ami miatt ezt gondolhatnám, Harry – feleli.
- Írt neked a telefonomról azt tettetve, hogy én vagyok, szándékosan mesélt neked a sztriptízesekről…
- Nem tudod, hogy mit írt nekem, és örülök, hogy mesélt nekem a sztriptízesekről.
- Elmondtam volna én, ha felvetted volna a telefont, amikor felhívtalak. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, nem tudtam, hogy csináltál nekem egy tortát, vagy hogy vártál rám. Amúgy is elég nehéz rávenni téged, hogy meglásd, próbálkozom, de erre Zaynnek közénk kell állnia és elültetnie azokat a gondolatokat a fejedben.
Louis csendben marad.
- Szóval hová lépünk innen, Lou? Tudnom kell, mert ez az előre-hátra szarság megöl, és nem tudok már tovább teret adni neked – térdelek le előtte, szemei pedig találkoznak az enyémekkel, miközben válaszra várok.

Louis szemszöge
Nem tudom, mit tegyek vagy mondjak Harrynek ezen a ponton.
Egy részem tudja, hogy nem hazudik nekem az üzenetekkel kapcsolatban, de nem hiszem, hogy Zayn ezt tenné velem. Éppen az előbb fejeztem be vele a beszélgetést mindenről Harryvel kapcsolatban, és olyan kedves és megértő volt.
De ez Harry.
- Tudsz válaszolni nekem? – Harry hangja halk és lassú.
- Nem tudom, én is belefáradtam ebbe az oda-vissza dologba. Annyira kimerítő, és nem bírom tovább csinálni, tényleg nem – mondom neki.
- De én nem csináltam semmit, rendben voltunk tegnapig, és ez egyáltalán nem az én hibám. Tudom, hogy általában az, de most nem. Sajnálom, hogy nem töltöttem veled a szülinapomat. Tudom, hogy azt kellett volna, és sajnálom – feleli Harry. Tenyerét a combján pihenteti, ahogy előttem ül a térdein, nem könyörögve, mint korábban, hanem csak várva.
Ha az igazat mondja arról, hogy nem ő küldte az üzeneteket, amit elhiszek, akkor ez tényleg csak egy félreértés.
- De mikor lesz vége? Elegem van már az egészből. Olyan jól éreztem magam, amikor elvittél randira, de még csak be sem jöttél, amikor megkérdeztem – már zavart, hogy visszautasította a meghívásomat, de nem akartam felhozni.
- Nem mentem be, mert teret próbálok adni neked, szar vagyok benne nyilvánvalóan, de azt hittem, hogy ha adok neked egy kis teret, lesz időd, hogy átgondold mindezt, és könnyebb lesz neked – mondja.
- Nem könnyebb nekem, de ez nem csak rólam szól. Rólad is – felelem.
- Mi? – kérdezi.
- Ez nem csak rólam szól. Úgy értem, ez biztosan neked is kimerítő.
- Ki törődik azzal, hogy mi van velem? Csak azt akarom, hogy rendben legyél, és hogy tudd, én tényleg próbálkozom.
- Én igen.
- Mit igen? Elhiszed, hogy próbálkozom? – kérdezi.
- Igen, és én törődök veled – mondom neki.
- Akkor mit csinálunk, Louis? Rendben vagyunk most? Vagy legalább úton vagyunk ahhoz, hogy rendben legyünk? – emeli fel a kezét, majd az arcomhoz teszi. Rám néz beleegyezésért, én pedig nem állítom meg őt.
- Miért vagyunk mindketten ennyire őrültek? – suttogom, miközben nagyujját végighúzza az alsó ajkamon.
- Én nem vagyok. De te biztosan az vagy – mosolyodik el Harry.
- Te őrültebb vagy, mint én – mondom neki, ő pedig egyre közelebb és közelebb jön.
Bosszús vagyok rá, amiért kiabált velem, és amiért megvárakoztatott tegnap este, még akkor is, ha állítólag semmi köze nem volt hozzá, feldúlt vagyok, hogy úgy tűnik, nem tudunk kijönni egymással, de legfőképpen hiányzik Harry. Hiányzik a köztünk lévő közelség. Hiányzik, ahogy a szemei megváltoznak, amikor rám néz.
Be kell vallanom a hibáimat és a szerepet, amit ebben az egészben játszottam. Tudom, milyen makacs vagyok, és ez semmit sem segít, amikor a legrosszabbat feltételezem Harryről, amikor próbálkozik, tudom, hogy próbálkozik. Nem állok készen, hogy kapcsolatban legyek vele, de nincs okom, hogy zaklatott legyek a tegnap este miatt. Remélem legalábbis.
Nem tudom, mit gondoljak, de nem akarok most gondolkozni.
- Ne – suttogja Harry, amikor ajkai csupán centiméterekre vannak az enyémektől.
- De.
- Fogd be – nyomja ajkait az enyémeknek különösen óvatosan. Alig érintik meg az enyémeket, miközben mindkét kezét használja, hogy kezeibe vegye az arcomat.
Nyelve végigsúrolja az alsó ajkamat, én pedig nem kapok levegőt. Kinyitom a számat kissé, hogy megpróbáljak egy kis levegőhöz jutni, de úgy tűnik, nincsen, nincs semmi, csak Harry.
Meghúzom a pólóját, hogy felállítsam őt a térdeiről, de nem mozdul, miközben továbbra is lassan csókol engem. Kínzó tempója az őrületbe kerget, aztán elmozdulok az ágy szélén lévő helyemtől le, hogy találkozzak vele a padlón. Mindkét karja a derekam köré fonódik, és az enyémek is ugyanezt teszik a nyakával. Megpróbálom hátratolni őt, hogy rámászhassak, de megint nem mozdul.
- Mi a baj? – kérdezem.
- Semmi, csak nem akarok túl messzire menni
- Miért nem? – felelem, továbbra is egymáshoz értetve az ajkainkat.
- Mert sok mindenről kell beszélnünk, nem ugorhatunk az ágyba anélkül, hogy megoldanánk bármit is – mondja nekem. Mi?
- Nem az ágyban vagyunk, hanem a padlón – kétségbeesetten hangzom.
- Louis… – tol hátra ismét. Feladom. Talpra botorkálok, majd visszaülök az ágyra, Harry pedig tágra nyílt szemekkel bámul rám. – Csak a jó dolgot próbálom tenni, oké? Meg akarlak dugni, hidd el, hogy igen. Istenem, igen. De…
- Semmi gond. Ne beszéljünk erről – könyörgöm. Tudom, hogy ez valószínűleg nem a legjobb ötlet, de nem feltétlenül gondoltam, hogy együtt fogunk aludni, csak közelebb akartam lenni hozzá.
- Lou.
- Csak hagyd abba, oké? Megértem.
- Nem, nyilvánvalóan nem – feleli frusztráltan, aztán lábra áll.
- Ez soha nem fog rendbe jönni, ugye? Ez az, hogy mindig is lesz velünk. Előre-hátra, fel-le. Akarsz engem, de amikor én akarlak téged, minden, ami teszel az az, hogy ellöksz – mondom, nem megengedve magamnak, hogy sírjak.
- Nem… ez nem igaz.
- Pedig úgy tűnik. Mit akarsz tőlem? Azt akarod, hogy elhiggyem, megpróbálod bebizonyítani, hogy meg tudsz változni értem, de aztán mi lesz?
- Hogy érted?
- Mi lesz azután?
- Nem tudom… még nem jutottam el ahhoz a ponthoz. Továbbra is el akarlak vinni randizni és megnevettetni akarlak a megsirattatás helyett, azt akarom, hogy újra szeress engem – szemei elhomályosodnak, és gyorsan pislog.
- Tényleg szeretlek, mindig – biztosítom őt. – De ehhez több kell, Harry. A szerelem nem mindig igáz le mindent, ahogy a regények hitetik el veled. Olyan sok bonyodalom van, és azok legyőzik a szerelmet, amit irántad érzek – teszem hozzá.
- Tudom. A dolgok komplikáltak, de nem lesznek mindig azok. Nem tudunk kijönni a másikkal akár csak egy napra sem, kiabálunk és veszekedünk, és nem válaszolunk a másiknak, mint az öt évesek, teszünk dolgokat rosszindulatból és a rossz dolgokat mondjuk. Holtbiztos, hogy bonyolítjuk a dolgokat, amikor nem kell, hogy bonyolultak legyenek, de meg tudjuk oldani valahogy – ajánlja.
- Azt mondtad Christiannak, hogy nem akarom a munkát Seattle-ben – felelem, mire lesápad.
- Miről…
- Ne hazudj nekem. Tudom, hogy megtetted.
- Az mindezek előtt volt. Mielőtt elhagytál.
- Ez nem hozza rendbe, Harry.

Harry szemszöge
Baszki.
Baszki, baszki, baszki.
- Tudom, de… – távol akartalak tartani attól, hogy Seattle-be menj, ez minden. – Nem gondolkodtam tisztán.
- Tudod, milyen fontos nekem Seattle, erre a hátam mögött beszéltél a főnökömmel arról, hogy nem akarom az állást! – emeli fel a hangját.
Három perccel ezelőtt éppen megpróbált lefeküdni velem, most pedig ismét kiabál velem. Mindketten kibaszott őrültek vagyunk.
Nem vágok vissza, mert tudom, milyen elbaszott volt tőlem, hogy ezt megtettem. Tudtam akkor is, csak nem érdekelt.
- Tudom, hogy fontos neked! Csak kiakadtam, miután vigyáztunk Smith-re, és folyamatosan azokat a bosszantó kérdéseket tette fel arról, hogy mi összeházasodunk-e, meg minden szar.
- Ennek mi köze van bármihez is? Szándékosan megpróbáltad szabotálni a karrieremet, mielőtt egyáltalán elkezdődött volna. Támogatónak kellene lenned… – mondja nekem.
- Tudom! Sajnálom, oké? De nézd a jó oldalát ennek, ha Seattle-be mennél, nem lennénk képesek megoldani semmit – felelem.
Szemei kitágulnak, majd kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de megállítja magát.
- Mi az? – erőltetem.
- Te komolyan megindokolod ezt?
Igen.
- Nem.
- Egyáltalán el akartad mondani nekem? Vagy meg akartad próbálni kijátszani és megnyugtatni engem, amikor szomorú vagyok, hogy nem ajánlották fel nekem a pozíciót? – kérdezi.
- Nem akartam elmondani neked – vallom be. Louis elnéz tőlem.
- Nem is gondoltam volna.
- Csak magamnak akarlak téged, oké? Tudom, hogy ez elbaszott és helytelen, de ez így van. Nem akartam, hogy Seattle-be menj, és még mindig nem akarom.
- Szóval akkor újra megtennéd? Elmondanád Christiannak, hogy ne adja nekem az állást?
El kellene mondanom neki az igazságot? Valószínűleg nem, de el kell.
- Igen. Megtenném újra – sóhajtok fel, mire Louis lehunyja a szemeit. – Most már nem számít, biztos vagyok benne, hogy betöltötték a pozíciót. Lesz más máshol – próbálom meg biztosítani őt.
- Hol? Angliában?
- Igen.
- Nem érted, ugye? – néz rám végre.
- Nem, tényleg nem. Sajnálom, hogy ezt tettem, nem kellett volna megcsinálnom, és azt kívánom, bárcsak máshogy éreznék ezzel kapcsolatban, de nem. Nem tehetek róla, legalább őszinte vagyok – próbálom megvédeni magamat. Szemei távolságtartóak, ami megöl. – Ne engedd, hogy ettől meggondold magad, kérlek? Nem akarom, hogy visszafelé haladjunk többé. Esküszöm, hogy még egyszer nem avatkozok bele semmibe, ami a munkához köthető – gyakorlatilag könyörgök. Egyáltalán miért mondaná el neki Christian? Fogadok, hogy Kimberly volt, az a pletykás kis…
- Oké – sóhajt fel Louis.
- Oké?
- Igen.
- Nagyon… megértő vagy ma – mondom neki.
Nem tudom, most miért megértőbb, mint bármikor korábban, de örülök neki. Örülök, hogy a kapcsolatunk fejlődik, végre. Ha ez két hónappal ezelőtt lett volna, egyikünk már távozott volna.
- Csak én sem akarok több lépést hátrafelé tenni, beleegyeztem, hogy megpróbálok előrefelé haladni veled, és ez az, amit tenni fogok. Nem csinálhatom tovább az előre-hátra dolgot. Már ezt elmondtam százszor, de folyamatosan ez történik.
- Mert folyamatosan harcolsz az irántam érzett szerelmeddel – mondom neki, Louis pedig gondolkozónak tűnik, mintha túlgondolná a szavaimat. – Tudod, hogy igaz – teszem hozzá.
- Tudom – sóhajt fel.

Louis szemszöge
Nem tudom, hová haladunk innen. Örülök, hogy Harry és én egy némiképp civil beszélgetést folytatunk mindennel kapcsolatban, ami történt, de nem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy nem támogatna, ha Seattle-be mennék.
El akartam mondani neki, de félek, hogy ha megteszem, újra mondani fog valamit Christiannak, és őszintén, ha Harry és én tovább folytatjuk azt, hogy megpróbáljuk újraépíteni a kapcsolatunkat vagy akármi is az, amit csinálunk, az csak tovább fogja bonyolítani.
Ha igazán megpróbáljuk ezt működővé tenni, nem fog számítani, hogy itt vagyok vagy kétórányira. Jobban neveltek annál, minthogy engedjem valakinek, hogy dirigáljon a jövőmmel kapcsolatban, nem számít, mennyire mély az iránta való szerelmem.
Pontosan tudom, mi fog történni, nem fogja tudni kezelni a temperamentumát és kiviharzik innen, hogy megkeresse Christiant vagy Zaynt. Leginkább Zaynt.
- Ha azt tettetem, hogy az elmúlt huszonnégy óra nem történt meg, megígérsz nekem valamit? – kérdezem Harrytől.
- Bármit – válaszol gyorsan.
- Ne bántsd őt.
- Zaynt? – kérdezi, emeli fel kissé a hangját.
- Igen, Zaynt – tisztázom.
- Nem, baszki, nem. Ezt nem ígérem meg.
- Azt mondtad… – kezdem el.
- Nem, ne is kezdd el ezt a szart. Ő okoz köztünk egy csomó szarságot, nem fogok hátradőlni és megengedni neki. Kurvára nem – járkál előre-hátra.
- Nincs semmi bizonyítékod, hogy ezt ő tette, Harry, és az, hogy verekedsz vele, nem fog megoldani semmit. Csak hagyd, hogy beszéljek vele és…
- Nem, Louis! Már megmondtam neked, hogy nem akarlak a közelében tudni téged. Nem fogom még egyszer elmondani neked – morogja.
- Nem mondhatod meg nekem, hogy kivel beszélhetek, Harry.
- Milyen több bizonyítékra van szükséged? Az nem volt elég, hogy itt ültél órákon át rám várva, amikor nem is tudtam, hogy vársz?
- Az nem ő volt! Nem tenné meg ezt – legalábbis nem gondolom, hogy megtenné. Miért tenné? Így is-úgyis meg fogom kérdezi tőle, csak egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezt csinálná velem.
- Szó szerint te vagy a legnaivabb ember, akivel valaha is találkoztam, és ez tényleg kurvára dühítő.
- Abbahagyhatnánk a veszekedést, kérlek? – ülök vissza az ágyra, fejemet pedig a kezeimbe temetem.
- Egyezz bele abba, hogy távol maradsz tőle.
- Egyezz bele, hogy nem verekszel vele megint – szólok vissza.
- Távol fogsz maradni tőle, ha nem verekedek vele? – nem akarok beleegyezni, de azt sem akarom, hogy verekedjen vele Harry. Ettől az egésztől megfájdul a fejem.
- Igen.
- Amikor azt mondom, maradj távol tőle, úgy értem, hogy egyáltalán semmi kontaktus vele. Nincs üzenet, nincs az, hogy odamész a tudományos épületbe, semmi – feleli.
- Honnan tudtad, hogy odamentem? – kérdezem tőle. Meglátott? A szívem elkezd gyorsabban verni annak a gondolatára, hogy Harry meglátott Zaynt és engem a világító virágokkal teli üvegházban.
- Niall elmondta, hogy látott téged bemenni oda.
- Ó.
- Van bármi más, amit el kell mondanod nekem, amíg a Zayn témánál vagyunk, mert amint ennek a beszélgetésnek vége, nem akarok még egy szót hallani róla – feleli Harry.
- Nem – hazudom.
- Biztos vagy benne? – kérdezi ismét.
Nem akarom elmondani neki, de muszáj. Nem várhatok őszinteséget tőle, amikor én nem viszonozom ezt.
- Megcsókoltam őt – suttogom, remélve, hogy nem hallott meg engem, de amikor leveri a könyveket az asztalról, tudom, hogy hallott.

Chapter 186

Sziasztok! :)
Be kell vallanom, majdnem kiment a fejemből megint, hogy kedd van és részt kell hoznom, de szerencsére most időben eszembe jutott :D Szerintem egész jó fejezet lett, folytatódik a Louis-Zayn beszélgetés, jön Harry szemszöge... kíváncsi vagyok, mit gondoltok. Az utolsó mondat amúgy nekem nagy kedvencem lett ebből a részből :D És van egy gondolat, ami nagyon kikívánkozik már belőlem, ezt most meg is osztom veletek, kíváncsi vagyok, más is hasonlóan gondolja-e. Szóval van a részben egy mondat Louis-tól, amivel Zaynt védi, hogy nem beszéli tele a fejét. Szerintem meg rohadtul igen. Louis mondott és/vagy gondolt valamikor korábban még valami olyasmit, hogy mikor eldönt valamit és beszél Zaynnel, mindig összezavarodik utána. Hát pontosan erről van szó! Nem hiszem el, hogy nem látja, már kiakaszt ezzel (persze kívülről nézve ezt mindig könnyebb észrevenni, de már nagyon idegesít). Kicsit most inkább Harry oldalán állok, mert (ahogy kommentekben is írtam korábban) nekem is olyan érzésem van Zaynnel kapcsolatban, hogy valami nincs rendben vele. Kíváncsian várom, mi lesz majd a legvégén. Köszönöm, ha elolvastátok, ezt most kivételesen nem tudtam már magamban tartani :D Pénteken találkozunk!

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 186

- Miről akartál beszélni? – kérdezi Zayn, ahogy csendben ülök.
Sztriptízesek? És Harry? Ez nem tűnik olyannak, amit megtenne, főleg a randink után, de miért mondaná ezt Zayn, ha nem lenne igaz?
- Nos… azon gondolkoztam, hogy mióta ismered Rebeccát – felelem, ő pedig összezavarodottnak néz ki.
- Mi?
- Mióta ismered Rebeccát? – kérdezem újra.
- Körülbelül egy hónapja, vagy annál kevesebb. Nem régóta. Miért? – ül le a kanapén hátradőlve, lábait pedig a dohányzóasztalon pihenteti.
- Nos… ez lehet, hogy furcsán hangzik, de szerintem megcsal téged.
Zayn szemöldökeit összeráncolja, majd leveszi lábait az asztalról, így úgy helyezkedhet, hogy szemben legyen velem a kanapé ellenkező oldalán.
- Miért gondolod ezt? – kérdezi, az arcáról minden érzelem eltűnt.
- Mert az anyám találkozott vele a balesetem napján, aztán megint látta őt egy vacsorán Natalie-val, az ex-barátnőmmel. Járnak, azt hiszem. Ó, és mindketten Kaliforniában voltak ugyanakkor… és mindketten középiskolába járnak… és szerintem…
- Louis… nézd, tudom, hogy nem kedveled őt meg minden, de szerintem az, hogy az ex-barátnőddel jár, egy kicsit erőltetett, tudod? Úgy értem, több órányira lakik innen, ugye? – szól közbe Zayn. Ó, Istenem, fogadok, hogy egy őrült, féltékeny fiúnak tűnök, aki mindezt kitalálja.
- Igen, de nemrég költözött ide, igaz? Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de anyám azt mondta, hogy pontosan úgy nézett ki, mint a lány, akivel a plázában találkozott, aki pedig a te barátnőd volt – magyarázom.
- Nem tudom… Úgy értem, lehet… de nem tudom, nem tűnik annak a típusnak – feleli Zayn, aztán felborzolja a haját.
- Annak a típusnak? Néha az emberek tesznek olyan dolgokat, amiket nem kellene, ettől nem lesznek… – kezdem el megvédeni magamat.
- Hé… hé, nem rólad beszéltem. Úgy értem, ha bármi van, én rosszabb vagyok nála, mert itt vagyok veled.
- Igen, de mi nem csinálunk semmit.
Nem vagyok jobb Rebeccánál, az biztos. Évekig jártam Natalie-val, aztán dobtam őt, mint az aprópénzt Harryért, és megcsókoltam Zaynt, míg Rebecca nem volt a városban. Egyikünk sem ártatlan ebben a főiskolai kiadású nappali szappanoperában.
- Igen, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek érzéseim feléd, és megcsókoltalak, ez éppen olyan rossz, nem? – kérdezi. Tényleg az. Amikor nem válaszolok, folytatja. – Fel kellene hívnom őt, és megkérdezni, mi folyik itt – sóhajt fel.
- Most? – vinnyogom.
- Igen, úgy értem, tudni akarom, hogy találkozgat-e más valakivel.
- Igen… azt hiszem, igazad van.
A falra bámulok azon gondolkozva, amit Zayn mondott arról, hogy „nem az a típus”. Ironikus, hogy valaki olyan, mint én, nem tűnik annak a típusnak, aki megcsalná a régóta meglévő barátnőjét, de megtettem, és a Sors iróniája, hogy Harry, aki „annak a típusnak” tűnik, valójában sokkal jobb a hűségben, mint én. Haragból megcsókoltam egy random srácot közvetlenül előtte.
Utálom ezt a helyet és azt a fajta embert, akivé váltam, mióta idejöttem. Seattle az én esélyem, hogy újra kezdjem, nincsenek diákszövetségi bulik, nincsenek rossz emlékek. Nincs Harry.
- Nem vette fel – szólal meg Zayn, majd leteszi telefonját az asztalra.
- Jól vagy? – kérdezem tőle.
- Igen, jól vagyok. Úgy értem, le vagyok törve, de rendben leszek – von vállat.
- Szóval hiszel nekem?
- Igen, persze, hogy hiszek neked, bevallom, először egy kicsit meglepődtem, de már voltak jelek, amikre nem nagyon figyeltem, de most már mindennek több értelme van.
- Sajnálom, hogy ezt tette. Te és Natalie is mindketten valaki jobbat érdemeltek. Tudod ezt, ugye?
- Te tudod ezt? Magaddal kapcsolatban? – provokál.
- Seattle-be költözöm – mondom neki, hogy témát váltsak.
- Igen?
- Igen, a Seattle-i kampuszra megyek át és a Vance új irodájában fogok dolgozni – kezdem el felfogni.
- Wow, ez tényleg nagyszerű! – feleli egy nagy mosollyal, ami azonnal világosabbá teszi a hangulatot.
- Köszönöm! Nagyon izgatott vagyok, ideges, mint a fene, de izgatott – mosolyodom el.
- Mikor mész?
- Hamarosan… két hét múlva.
- Woah, az nagyon korán van – mondja.
- Őszintén készen állok, hogy elmenjek innen. Környezetváltozásra van szükségem és egy új kezdetre.
- Nem hibáztatlak, és tudom, hogy mindig is oda akartál menni. Tényleg örülök neked – ragyogja Zayn.
- Köszönöm, ez sokat jelent nekem – mondom neki. Ő újra mosolyog, majd elnéz, mikor tekintetünk találkozik. – Történt még valami más a bulin? – kérdezem, ismét témát váltva. Nem tudom kiverni a fejemből a sztriptízeseket. Hogy hagyhatott engem faképnél Harry ezekért?
- Nem igazán, csak egy tipikus buli volt. Beszéltél már Harryvel? – kérdezi, szemei a doboz szódájára fókuszál, ahogy ujja előre-hátra nyomja a fülét.
- Nem, én… – nem akarom bevallani, hogy faképnél hagyott.
- Mit akartál mondani? – kérdezi Zayn.
- Azt mondta, hogy átjön, de nem bukkant fel.
- Az gáz.
- Tudom, és tudod, mi a legrosszabb? Hogy nagyon jól éreztük magunkat a randinkon, és azt gondoltam, most már tényleg engem kezdett el előtérbe helyezni.
Zayn szemei tele vannak szimpátiával, amikor ránézek.
- Aztán inkább választja a bulit, mint hogy veled találkozzon – teszi hozzá.
- Igen… – tényleg nem tudom, mi mást mondhatnék.
- Szerintem ez igazán megmutatja, milyen fajta ember ő, és hogy nem fog megváltozni. Tudod?
- Tudom. Csak tényleg azt kívánom, bárcsak beszélt volna velem erről vagy elmondta volna, hogy csak nem akar átjönni ahelyett, hogy ott ülök órákig rá várva – kezd el könnyezni a szemem, de egyszerűen elpislogom a könnyeket.
- Nem hiszem, hogy beszélned kellene vele erről, ha úgy gondolná, hogy megéred az idejét, felbukkant volna, és nem várakoztatott volna.
- Tudom, hogy igazad van, de ez a fő probléma a mi kapcsolatunkban. Nem beszélünk dolgokról, mindketten következtetésekbe ugrunk, amik kiabáláshoz vezetnek, meg ahhoz, hogy az egyikünk elmegy – védekezem.
Tudom, hogy Zayn csak segíteni próbál, de tényleg azt akarom, hogy Harry megmagyarázza nekem, az arcomba, miért volt fontosabb az, hogy sztriptízesekkel lógjon együtt, mint én.
- Azt hittem, nem vagytok már kapcsolatban?
- De igen… vagyis nem, de… azt sem tudom egyáltalán, hogyan magyarázzam el – mentálisan kimerült vagyok, Zayn pedig még jobban összezavar.
- Ez a te döntésed, csak bárcsak ne pazarolnál rá több időt – sóhajt fel, majd felkel a kanapéról.
- Tudom – suttogom, aztán leellenőrzöm a telefonomat, hogy van-e üzenetem Harrytől. Nincsen.
- Szomjas vagy? – kérdezi Zayn tőlem a konyhából, majd hallom, ahogy az üres doboza a kukában landol.

Harry szemszöge
Ez a lakás annyira átkozottul üres.
Utálok itt ülni Louis nélkül, hiányzik, hogy a lábát az ölemben pihentesse, miközben tanul, én pedig észrevétlen pillantásokat vetek rá, míg az tettetem, hogy dolgozom. Hiányzik, ahogy kellemetlenül megböki a karomat a tollával, amíg el nem kapom tőle és emelem a feje fölé, annyira bosszúsan viselkedik ilyenkor, de tudom, hogy csak idegesített, hogy rá figyeljek. Ahogy az ölembe mászott, hogy visszavegye a tárgyat, ami mindig ugyanahhoz a dologhoz vezetett minden alkalommal, ami nyilvánvalóan egy jó dolog volt nekem.
- Baszki – mondom magamnak, aztán leteszem az iratgyűjtőmet. Szart se csináltam ma, vagy tegnap, vagy igazából az elmúlt két hétben.
Még mindig mérges vagyok, hogy nem válaszolt nekem tegnap este, de mindennél jobban csak látni akarom őt, elég biztos vagyok benne, hogy az apám házában lesz, szóval csak oda kellene mennem és beszélnem vele. Ha felhívom őt, lehet, hogy nem veszi fel, az pedig még jobban fel fog dühíteni, úgyhogy csak oda fogok menni.
Tudom, hogy teret kellene adnom neki, de tényleg… bassza meg a tér. Ez nekem nem működik, és remélem, hogy neki sem.
Mire apám házához érek, majdnem hét óra, Louis autója pedig nincs itt. Mi a fasz. Valószínűleg boltban vagy könyvtárban van Liammel vagy valami szarság. Tévesnek bizonyulok, amikor Liam a kanapén ül egy tankönyvvel az ölében. Nagyszerű.
- Hol van Louis? – kérdezem tőle, amint belépek a nappaliba. Majdnem leülök mellé, de úgy döntök, hogy állok. Baszottul furcsa lenne, ha csak leülnék vele.
- Nem tudom, ma még nem láttam őt – válaszolja, alig felnézve a tanulnivalójából.
- Beszéltél vele? – kérdezem.
- Nem.
- Miért nem?
- Miért beszélnék? Nem mindenki követi őt titokban – feleli egy mosollyal.
- Menj a picsába – fújtatom.
- Tényleg nem tudom, hogy hol van – mondja nekem Liam.
- Nos, itt várok akkor… azt hiszem – a konyhába sétálok, majd helyet foglalok a pultnál.
Csak mert valamennyire kedvelem őt egy kicsit jobban most már, nem jelenti azt, hogy ott fogok ülni és rábámulni, amíg az órai feladatát csinálja.
Van egy foltnyi csoki torta egy tányéron előttem, amin a gyertyák „negyvenegyet” mutatnak. Ez a dolog valakinek a szülinapi tortája akar lenni?
- Kié ez a szar torta itt? – kiáltom. Nem tudom kivenni a nevet, mármint ha az akart lenni a fehér cukormáz.
- A tiéd – válaszolja Karen. Nem is láttam őt idebent, biztosan a másik oldalon jött be.
- Az enyém? Negyvenegy van rajta.
- Csak olyan gyertyáim voltak, Louis pedig viccesnek találta őket – mondja nekem. Van valami a hangja mögött, ami furcsa. Mérges vagy valami?
- Louis? Össze vagyok zavarodva.
- Ő csinálta azt a „szar” tortát neked tegnap este, míg rád várt, hogy ideérj – mostohaanyám figyelmét ismét a csirkéhez fordítja, amit szeletel.
- Nem jöttem ide.
- Tudom, hogy nem, de Louis számított rád.
A förtelmes tortára bámulok, és egy totális seggfejnek érzem magam. Miért csinálta volna nekem a tortát anélkül, hogy egyáltalán megkérdezte volna tőlem, hogy átjövök-e? Soha nem fogom megérteni ezt a fiút. Minél tovább bámulok a tortára, amit csinált, annál bájosabbá válik. Bevallom, nem szép a szemnek, de talán az volt tegnap, mielőtt egész éjszaka itt állt.
El tudom képzelni őt, ahogy nevet magának, miközben belenyomta a rossz gyertyákat a torta tetejébe. El tudom képzelni őt, ahogy lenyalja a tésztát a kanálról és felhúzza az orrát, miközben leírta a nevemet.
Egy kibaszott tortát csinált nekem, én meg elmentem arra a bulira.
- Hol van most? – kérdezem Karentől.
- Fogalmam sincs, nem vagyok biztos benne, hogy itt lesz vacsorára.
- Maradhatok? Vacsorára? – kérdezem.
- Persze, hogy maradhatsz, nem kell megkérdezned – fordul meg egy mosollyal. Mosolya egy igaz tanúsága a jelleméhez, biztosan azt gondolja, hogy egy seggfej vagyok, de akkor is mosolyog és örömmel fogadja, hogy maradok vacsorára.
Mire leülünk vacsorázni, kibaszottul megőrülök. Fészkelődöm a helyemen, pár másodpercenként nézek ki az ablakon, azon vagyok, hogy ezerszer felhívjam őt, amíg fel nem veszi, kibaszott őrület.
Apám Liammel beszélget a közelgő baseball szezonról, én pedig tényleg azt kívánom, hogy bárcsak mindketten befognák a szájukat.
Hol a fenében van Louis?
Előveszem a telefonomat, hogy végre írjak neki, ahogy hallom kinyitódni a bejárati ajtót. Mielőtt rájönnék, máris talpon vagyok, és mindenki felnéz rám.
- Mi van? – csattanok fel, aztán a nappaliba indulok.
Megkönnyebbülés áraszt el, amikor Louis gyakorlatilag bebotladozik könyvekkel és egy valamivel, ami úgy néz ki, mint egy kartonnal a kezeiben. Amint meglát engem, a tárgyak elkezdenek leesni a földre. Odasietek, hogy segítsek neki felvenni őket.
- Köszi – veszi el a könyveket a kezemből, majd a lépcső felé sétál.
- Hová mész? – kérdezem tőle.
- Hogy eltegyem a dolgaimat – fordul meg, hogy válaszoljon, de aztán vissza is fordul.
Normális esetben elkezdenék veszekedni rá, de remélem, hogy rájövök, mi a baj vele veszekedés nélkül, most az egyszer.
- Fogsz vacsorázni? – szólítom meg.
- Igen – feleli egyszerűen anélkül, hogy megfordulna.
Megharapom a nyelvemet, majd visszaindulok az étkezőbe.
- Egy perc és itt lesz – mondom, és esküszöm, hogy meglátom Karent mosolyogni, de eltűnik, amikor ránézek.
A percek óráknak érződnek, mielőtt Louis végre helyet foglal mellettem az asztalnál. Remélhetőleg az, hogy mellettem ül, egy jó jel. Nem hiszem, hogy az, mivel még egyszer sem szólt hozzám, és alig eszik a tányérján lévő ételből.
- Minden papírmunkát rendbe tettem a NYU-hoz, még mindig nem tudom elhinni – szólal meg Liam, az anyja pedig büszkeséggel mosolyodik el.
- Nem kapsz ezért kedvezményt – próbál meg apám viccelni, de csak a felesége nevet ténylegesen. Louis és Liam amilyen udvariasan hízelgőek mindketten, mosolyognak és megpróbálnak egy hamis nevetést hallatni, de én jobban tudom.
Amint apám ismét a sportokhoz tereli a beszélgetést, meglátom az alkalmamat, hogy beszéljek Louis-val.
- Láttam azt a tortát… Nem tudtam… – kezdem el suttogni.
- Ne. Ne most, kérlek – ráncolja a homlokát, aztán a szobában lévő többi ember felé int.
- Vacsora után? – kérdezem, mire bólint.
Ez az őrületbe kerget, miközben Louis csipeget az ételéből, tényleg csak bele akarom dugni a krumplival teli villáját a szájába. Ez az, amiért problémáink vannak, mert arról álmodozom, hogy megtömöm őt.
- Nagyon jó volt, édesem – dicséri meg apám Karent, aki elkezdi leszedni az asztalt.
- Beszélhetnénk, kérlek? – meglep azzal Louis, hogy megkérdezi, amikor feláll.
- Igen, persze – követem őt az emeletre, majd be a szobába, amelyben mostanában ő van.
Nem tudom megmondani, hogy kiabálni fog-e velem vagy sírni, amikor becsukja az ajtót mögöttem.
- Láttam a tortát… – úgy döntök, hogy én szólalok meg először.
- Igen? – majdnem érdektelennek hangzik, aztán helyet foglal az ágy szélén.
- Igen… kedves… volt tőled.
- Ja…
- Sajnálom, hogy elmentem a buliba ahelyett, hogy megkérdeztem volna, velem töltenéd-e az idődet.
Louis néhány másodpercre lehunyja szemeit, majd vesz egy nagy levegőt, mielőtt újra kinyitja őket.
- Oké – feleli monoton hangon.
Ahogy kibámul az ablakon érzelmek nélkül az arcán, kiráz a hideg. Úgy néz ki, mintha valaki kiszívta volna belőle az életet… valaki meg is tette. Én.
- Tényleg nagyon sajnálom. Nem gondoltam, hogy látni akartál engem, azt mondtad, hogy elfoglalt vagy.
- Hogy hihetted ezt? Vártam rád, miközben a „Fél óra múlva ott leszek” két órává vált – még mindig olyan érzelemmentesen hangzik, a tarkómon lévő haj pedig feláll ettől.
- Mi?
- Azt mondtad, hogy itt leszel és nem voltál. Ilyen egyszerű – tényleg azt kívánom, hogy bárcsak kiabálna velem.
- Nem mondtam, hogy itt leszek. Megkérdeztem, hogy akarsz-e jönni a buliba, aztán még írtam és fel is hívtalak tegnap este, de egyikre se válaszoltál.
- Biztosan nagyon részeg lehettél – feleli lassan, én pedig megmozdulok, hogy elé álljak. Habár előtte állok, nem néz fel rám. A semmibe bámul, ami nagyon zavaró. Hozzászoktam a tüzéhez, a makacsságához, a könnyeihez… de ehhez nem.
- Hogy érted? Felhívtalak…
- Igen, éjfélkor.
- Tudom, hogy nem vagyok olyan okos, mint te, de most tényleg kurvára össze vagyok zavarodva – mondom neki.
- Miért gondoltad meg magad? Mi késztetett arra, hogy ne gyere? – kérdezi.
- Nem tudtam, hogy itt kellett volna lennem. Írtam neked, hogy szia, de soha nem válaszoltál.
- De, válaszoltam, ahogy te is. Azt mondtad, hogy nem érezted ott jól magad, és megkérdezted, hogy átjöhetsz-e.
- Nem… nem tettem.
Louis részeg volt?
- De igen, megtetted – nyújtja ki a telefonját a levegőbe, én pedig elveszem tőle.
*Béna. Átmehetek?*
*Igen, mennyi ideig tart, míg ideérsz?*
*Harminc perc.*
Mi a fasz?
- Én nem küldtem ezeket, az nem én voltam – próbálom újra lejátszani az estét. Ő nem mond semmit, csak a körmét piszkálja. – Louis, ha egy másodpercre is gondoltam volna, hogy rám vársz, itt lettem volna.
- Őszintén azt mondod, hogy nem te írtál nekem, amikor az előbb mutattam meg a bizonyítékot, hogy igen? – majdnem felnevet. Muszáj, hogy kiabáljon rám, legalább, amikor kiabál, tudom, hogy érdekli.
- Nem ezt mondtam az előbb? – felelem nyers hangon. Ő csendben marad.
- Akkor ki volt?
- Nem tudom… baszki, nem tudom ki… Zayn! Kibaszottul ő volt, Zayn volt – az a faszfej adta nekem oda a telefonomat a kanapéról, biztosan ő írt Louis-nak úgy csinálva, mintha én lennék, így Louis várhatott rám.
- Zayn? Tényleg Zaynt próbálod meg hibáztatni ezért?
- Igen! Pontosan ez az, amit csinálok. Pontosan utánam ült le a kanapéra, aztán odaadta nekem a telefonomat. Tudom, hogy ő volt, Louis – mondom neki. Szemeiben zavarodottság villan fel, és egy másodpercre tudom, hogy hisz nekem, de megrázza a fejét.
- Nem tudom… – úgy tűnik, magához beszél.
- Nem mondanám azt neked, hogy átjövök, aztán meg nem jelenek meg, Lou. Keményen próbálkozom, olyan rohadtul keményen, hogy megmutassam neked, meg tudok változni. Nem hagynálak így faképnél, többé nem. Az a buli amúgy is annyira kurvára unalmas volt, és nyomorultul éreztem magam nélküled…
- Igen? – emeli fel a hangját, majd feláll az ágyról. Tessék. – Nyomorultul érezted magad, miközben a sztriptízesek ott voltak? – kiabálja. Baszki.
- Igen! Nem is maradtam ott, miután megérkeztek! Várj… honnan tudsz a sztriptízesekről?
- Számít az? – provokál.
- Igen! Számít, ő volt, ugye? Zayn volt! Telebeszéli a fejedet ezzel a sok baromsággal, hogy azoktól nekem támadj! – kiáltom vissza.
Kurvára tudtam, hogy Zayn tervezett valamit, csak nem tudtam, hogy ennyire lesüllyed. Írt Louis-nak a telefonomról, tényleg ilyen kibaszott hülye?
- Nem beszéli tele a fejemet! – védi meg Zaynt Louis. Ó, a faszomat.
- Akkor oké, hívjuk fel a te drága, kibaszott Zaynedet, és kérdezzük meg – újra elveszem a telefonját, majd megnyomom Zayn nevét.
A ténytől, hogy Zayn a kedvenceiben van benne, az istenverte falhoz akarom vágni a telefonját.
- Ne hívd őt fel – morog rám Louis, de figyelmen kívül hagyom.
Zayn nem veszi fel. Kurvára persze.
- Mi mást mondott még neked? – kibaszottul füstölgök.
- Semmit – hazudja.
- Szörnyen hazudsz. Mi mást mondott még neked?
Haragos pillantást vet rám karba tett kezekkel, én pedig várok a válaszára.
- Mi? – erőltetem.
- Hogy Jace-szel lógtál akkor este, amikor a házában voltam.
Haragom kezd teljesen legyőzni.
- Tudni akarod, ki lóg Jace-szel, Lou? Kibaszott Zayn, ő. Folyton együtt lógnak. Odamentem Jace-hez, hogy ti kettőtökről kérdezzek, mivel hirtelen össze akarsz állni Zaynnel.
- Összeállni vele? Nem álltam össze senkivel! Ott maradtam akkor párszor, mert kedvelem a társaságát, és mindig kedves velem! Nem úgy, mint te! – tesz egy lépést felém.
Azt akartam, hogy kiabáljon velem, most pedig nem hagyja abba, de ez sokkal jobb, minthogy ott ül, mintha le se szarna.
- Zayn nem olyan édes, mint ahogy azt te gondolod, Louis! Hogyhogy nem látod ezt? Beveteti veled ezt a sok baromságot, hogy közelebb kerüljön hozzád. Meg akar dugni téged, ez minden. Ne áltasd magad és gondold azt, hogy… – megállítom magamat. Azt nem gondoltam komolyan, vagyis a Zaynről szóló részt igen, de a többit nem. – Nem gondoltam komolyan az utolsó részt – próbálom visszaszerezni a dühöt benne a szomorúság helyett.
- Persze, hogy nem – forgatja a szemét.
Nem tudom elhinni, hogy Zayn miatt veszekedünk. Ez olyan baromság, megmondtam Louis-nak, hogy maradjon távol Zayntől, de amilyen makacs srác, szarra se hallgat, amit mondok neki. Legalább azt mondta, hogy nem állt össze Zaynnel, amikor ott maradt nála akkor párszor… párszor?
- Hányszor maradtál Zayn házában? – kérdezem Louis-tól, imádkozva, hogy rosszul hallottam őt.
- Már tudod ezt – kezd egyre mérgesebb lenni, ahogy a másodpercek telnek, és én is.
- Megpróbálhatnánk azt, hogy nyugodtan beszéljünk erről, mert ennyire kurvára közel vagyok ahhoz, hogy megőrüljek, és az egyikünknek sem lesz jó – szorítom össze az ujjaimat, hogy bebizonyítsam az igazamat.
- Én megpróbáltam, te meg…
- Befognád két másodpercre és meghallgatnál?! – kiáltom, aztán ujjaimmal beletúrok a hajamba.
Louis pontosan az ellenkezőjét teszi annak, amit gondoltam, hogy tenni fog, amikor átsétál, leül az ágyra és befogja a rohadt száját.

Chapter 185

Sziasztok! :)

Először is annyira sajnálom, hogy tegnap nem jelentkeztem, de őszintén megmondom, teljesen elfelejtettem, összekavarodtam a héten a napokkal. Szerdától máig dolgoztam hajnaltól délelőttig, délután aludtam, este pihenés és megint alvás, és totálisan kiment a fejemből, bocsánat! De most már itt van végre. Vannak benne események, az biztos, kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményetek, főleg a végével kapcsolatban. Az eleje-közepe felé zárójelbe írtam, hogy hell-Harry, mivel ugye Louis Harry nevét írta a tortára és az másnapig állt, így elmosódtak a betűk és a pokol szóra hasonlítottak inkább, ami ugye a hell, csak angolul jobban hasonlítanak, mint magyarul. Ha odaértek, biztos megértitek rögtön. Ó, és az előzőnél sokan Zaynre gondoltatok, hogy ő írta az SMS-t, csak annyit mondhatok most is, mint a kommentekben, hogy idővel ki fog derülni ;) Kedden találkozunk, remélem, nem felejtem el újra :D

Kellemes olvasást! :) Xx

Chapter 185

 
Harry szemszöge
- Ez hülyeség, mi nyertünk! – nyafogja Steph, Tristan pedig idegesítően egyetért vörös hajú barátnőjével.
- Elég biztos vagyok benne, hogy mi nyertünk, Niall alig bír felállni – mutatok Niallre, aki a sörpong asztalra dől.
- Nos, ha ittál volna, nem nekem kellett volna meginni mindezt – szavai összefolynak, és nem tehetek róla, felnevetek a kárán.
- Kiütötte azt az utolsó labdát az útból – nyafog Steph, mire Tristan megcsókolja az arcát, hogy megmosolyogtassa őt.
Ha Louis itt lenne, én is arcon csókolnám őt. Gondolom, elfoglalt, mivel még nem írt vissza nekem. Azt hittem, hogy kitalálta, mert nem szeretett volna idejönni, de gondolom, tévedtem. Legalább Zayn itt van, így tudom, hogy Louis nem vele van, és nem akarom ráerőltetni magamat Louis-ra azzal, hogy írok neki megint, utálom ezt a tér szarságot.

Louis szemszöge
Két órával később a tortát a pulton hagyom, majd felindulok az emeletre, hogy visszaöltözzek a pizsamámba. Ez történik minden egyes alkalommal, amikor megengedem magamnak, hogy még egy esélyt adjak Harrynek, üt arcon a valóság. Tényleg azt hittem, hogy eljön, annyira hülye vagyok. A földszinten sütöttem neki tortát… Istenem, idióta vagyok.
Megfogom a fülhallgatómat, mielőtt megengedem magamnak, hogy ismét sírjak. A zene beáramlik a fülembe, miközben visszafekszem az ágyra, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne legyek túl kemény magammal. Harry annyira máshogy viselkedett ma este, többnyire jó értelemben, de tényleg hiányoznak a perverz és goromba megjegyzései, amikről mindig azt tettettem, hogy utálom őket, de titokban imádom.
Örülök, hogy Liam nem kopogott az ajtómon, amikor hallottam őt bejönni, még mindig reménykedtem egy kicsit, és még nevetségesebben néztem volna ki, nem mintha ezt valaha is elmondaná nekem persze.
Átnyúlok és lekapcsolom az éjjelin lévő lámpát, aztán kissé lejjebb veszem a zenét. Ha ez egy hónappal ezelőtt lett volna. Ha ez egy hónappal ezelőtt lett volna, beugrottam volna az autómba és elmentem volna ahhoz a hülye házhoz, hogy megkérdezzem tőle, mi a fenéért hagyott faképnél, de ez most van, és most egyszerűen nincs meg bennem az, hogy harcoljak érte. Többé nem.
A fülemben szóló telefonom csengőhangjára ébredek fel, amitől majdnem felsikítok, amikor az idegesítő pityegés áthallatszik a fülhallgatón. Harry az, és már majdnem éjfél van. Ne vedd fel, Louis. Szó szerint kényszerítenem kell magamat, hogy elutasítsam a hívását és kikapcsoljam a telefonomat. Átnyúlok, hogy beállítsam az éjjelin lévő ébresztő órát, majd lehunyom a szemeimet.
Persze, hogy részeg és felhív most, éjfélkor, miután felültetett. Tudhattam volna.

Harry szemszöge
Louis nem fogadja a hívásaimat, ami feldühít. Még tizenöt percig a rohadt szülinapom van, és nem veszi fel a telefont?
Igen, valószínűleg korábban fel kellett volna hívnom, de akkor is. Még az órákkal ezelőtti üzenetemre sem válaszolt. Azt hitem, jól éreztük magunkat tegnap, még be is hívott magával, hogy segítsen nekem az elalvásban. Belehaltam abba, hogy nemet mondjak, de tudtam, mi történt volna, ha felmentem volna oda. Túl messzire vittem volna a dolgokat, és engednem kell, hogy ő legyen az, aki megteszi az első lépést. Nem szabad kihasználnom őt most, még akkor is, ha kibaszottul nagyon akarom.
- Szerintem megyek nemsokára – mondom Tessának, mire kibontja magát a sötét bőrű barnától, akit nyilvánvalóan megkedvelt.
- Ne, nem mehetsz még el, nem amíg… itt vannak! – kiált fel.
Megfordulok, és két lányt látok meg, akik ballonkabátban jönnek felénk. Kurvára kizárt. A zsúfolt nappali tapsoló és ujjongó hangokkal telik meg.
- Nem csinálom ezt a sztriptízes dolgot – mondom neki.
- Ó, ne már! Honnan tudod egyáltalán, hogy sztriptíztáncosnők? – nevet fel.
- Kurvára ballonkabát és magas sarkú van rajtuk! – ez annyira kibaszottul hülyeség.
- Ne már, ember, Louis-t nem fogja érdekelni! – teszi hozzá Tessa.
- Nem ez a lényeg – morgom. De igen, ez. Nem az egyetlen, de a legnagyobb.
- Ő a szülinapos? – szólal meg az egyik lány. Élénkpiros rúzsától máris fáj a fejem.
- Nem, nem, nem. Nem én vagyok – hazudom, aztán az ajtó felé sétálok.
- Ne már, Harry! – szólít meg pár hang.
Isten ments, nem fordulok meg. Louis meg fog őrülni, ha arra gondol, hogy sztriptízesek közelében voltam. Gyakorlatilag már most hallom őt kiabálni velem emiatt.
Bárcsak felvette volna a telefont, amikor felhívtam. Még egyszer megpróbálom őt felhívni, miközben Niall megpróbál felhívni a másik vonalamon. Nem megyek vissza oda, nincs az az Isten. Eljöttem és részt vettem a szülinapi ünneplésben elég hosszú ideig.
Fogadok, hogy Louis mérges rám most, amiért nem hívtam fel előbb, de nem tudom, mikor kellene és mikor nem. Nem akarom erőltetni neki, de túl sok teret sem akarok neki adni. Egy bonyolult vonalon sétálok, és kurvára nincs egyensúlyom.
Még egyszer leellenőrzöm a telefonomat, és a „szia”, amit küldtem neki, az utolsó elküldött vagy fogadott üzenet. Úgy néz ki, ismét én és a magányos szar lakás leszünk. Kibaszott boldog szülinapot nekem.

Louis szemszöge
Furcsa ébresztőre ébredek fel, és beletelik néhány másodpercbe, hogy eszembe jusson, kikapcsoltam a telefonomat tegnap este, mert Harry felhívott éjfélkor, miután a konyhapultnál ültem, minden egyes eltelt perccel meghalt egy kicsit az izgatottságom, csak azért, hogy aztán ne bukkanjon fel itt.
Megmosom az arcomat, majd felkészülök a hosszú autóútra a Vance-hoz, ez egy dolog, ami nagyon hiányzik a lakással kapcsolatban, hogy rövidebb az út. És Harry. És a könyvespolc, ami elfedi a falat. És a kicsi, de tökéletes konyha. És az a lámpa. És Harry.
Amikor lesétálok a földszintre, Karen az egyetlen a konyhában. Szemeim rögtön megtalálják a tortát, amin a negyvenegyes számot mutató gyertyák vannak, és a hülye irkálás, amit még korábban el lehetett olvasni, hogy Harry, de most már megváltozott attól, hogy egész éjszaka állt, és úgy néz ki, mintha azt írná, pokol (hell; Harry-hell), talán az is.
- Nem tudott eljönni – mondom Karennek anélkül, hogy találkozna a tekintetünk.
- Igen… gondoltam, hogy nem tudott – ajándékoz meg egy együttérző mosollyal, aztán megtöröli a poharát a kötényében.
Karen a tökéletes háziasszony, mindig főz vagy takarít valamit, de ami ennél is fontosabb, hogy annyira kedves, szereti a férjét és a családját, még a goromba mostohafiát is, nagyon.
- Semmi gond – vonom meg a vállam, majd megtöltöm a bögrémet kávéval.
- Tudod, nem mindig kell rendben lenned, édesem.
- Tudom. De könnyebb rendben lenni – mondom neki, mire bólint.
- Nem kell, hogy mindig könnyű legyen – feleli, én pedig majdnem felnevetek annak az iróniáján, hogy azokat a szavakat használja, amiket Harry mindig ellenem vetett be. – Egyébként azon gondolkozunk, hogy jövő héten tennénk egy kirándulást a tengerparthoz, ha jönni akarsz, az nagyszerű lenne – az egyik dolog, amit szeretek Liam anyukájával kapcsolatban az az, hogy sosem erőlteti, hogy beszéljek valamiről.
- A tengerparthoz? Februárban? – kérdezem.
- Van egy hajónk, amit szeretünk kivinni, mielőtt túl meleg lenne. Bálnalesre szoktunk menni, és nagyon szép, el kellene jönnöd.
- Bálnales?
- Igen – mosolyodik el.
- Oké? – szeretnék menni, korábban még sosem voltam hajón és a gondolat megijeszt, de a bálnales tényleg érdekesen hangzik.
- Nagyszerű! Jól fogjuk érezni magunkat – biztosít engem, aztán a nappaliba indul.
Végre visszakapcsolom a telefonomat, amikor a Vance-hoz érek. Abba kell hagynom azt, hogy kikapcsolom a telefonomat, amikor mérges vagyok. Figyelmen kívül tudom hagyni Harry hívásait éjfélkor, de nem kell kikapcsolnom a mobilomat. Ha valami történt volna az anyámmal, és nem tudott volna kapcsolatba kerülni velem, szörnyen érezném magam. Valószínűleg megint fel kellene hívnom anyát, mivel nem tudtunk sokat beszélni a minap.
Kimberly és Christian egymáshoz hajolnak a folyosón, amikor kilépek a liftből. Christian súg valamit Kimberly fülébe, amitől felkuncog, mielőtt Christian Kim füle mögé teszi a haját és szélesen elmosolyodik, ahogy megcsókolja Kimet, még mindig mindketten mosolyognak.
Az irodámba sietek, hogy felhívjam anyámat, de nem veszi fel a telefont.
A kézirat, amit elkezdek olvasni, már az első öt oldalnál kiborít. Amikor átlapozok az utolsó néhány oldalhoz, meglátom, hogy „igen”, és felsóhajtok. Elegem van már ugyanabból a régi sztoriból, a lány találkozik a fiúval, a fiú szereti őt, bejön a képbe egy probléma, megoldják, összeházasodnak, gyerekeik lesznek, vége. A kukába dobom anélkül, hogy továbbolvasnám. Rosszul érzem magam, amiért nem adtam ennek sok esélyt, de ez most nem jön össze. Élethű történetekre van szükségem, ahol igazi problémák vannak, több mint egy veszekedés és akár még egy szakítás is. Egy igazi. Az emberek nem bántják meg egymást és mennek vissza többért… kivéve engem, persze.
Christian elsétál az irodámnál, én pedig veszek egy nagy levegőt, mielőtt felkelek az asztalomtól, hogy kövessem őt. Kisimítom az ingemet, majd megpróbálom elgyakorolni, hogy mit mondjak neki Seattle-lel kapcsolatban. Remélem, Harry nem tette tönkre az esélyemet, hogy mehessek.
- Mr. Vance? – kopogok gyengéden az ajtaján.
- Gyere be, Louis.
- Sajnálom, hogy zavarom, de kíváncsi voltam, van-e pár perce, hogy beszéljünk valamiről? – kérdezem, mire ő int, hogy üljek le. Elfogadóan elmosolyodom, aztán helyet foglalok. – Seattle-n gondolkoztam, hogy van-e bármi esély arra, hogy átmehessek oda? Megértem, hogy ha már túl késő, de nagyon szeretnék menni.
- Menni akarsz? Biztos vagy benne? – kérdezi.
- Igen, biztos. Nagyon szeretnék. Tudom, hogy Harry mit mondott magának, de az nem igaz.
- Gondolhattam volna… – gödröcskés mosolya annyira sármos.
- Igen… – mozgolódom kellemetlenül, majd elmosolyodom.
- Szeretnélek elvinni magunkkal Seattle-be – szólal meg végül.
- Tényleg?
- Igen, persze, a legjobb embereimet viszem, szóval ez csak akkor lesz jó, ha te is jössz – dicsér meg.
- Köszönöm szépen! Nagyra értékelem – felelem, és komolyan is gondolom.
- Van valami ötleted, hogy mikor leszel kész az indulásra? Kim, Trevor és én körülbelül két hét múlva indulunk, de csatlakozhatsz hozzánk akármikor, amikor készen vagy. Tudom, hogy át kell helyeztetned a főiskolát.
- A két hétnek jónak kellene lennie – válaszolom, mielőtt gondolkozhatnék rajta.
- Remek, ez egyszerűen remek. Kim boldogabb lesz, mint valaha – mosolyodik el, én pedig figyelem, ahogy szemei az asztalán lévő képre fókuszálnak, amin Kimberly és Smith van.
- Köszönöm még egyszer, olyan sokat jelent ez nekem – mondom neki, mielőtt elhagyom az irodáját.
Seattle. Két hét. Seattle-be költözöm két rohadt hét múlva. Készen állok. Ugye? Persze, hogy igen, évek óta várok erre a pillanatra, hogy eljöjjön, csak soha nem számítottam arra, hogy ilyen hamar megtörténik.
Amikor visszatérek az irodámba, van egy nem fogadott hívásom anyámtól, úgyhogy tárcsázom a számát, miközben leülök.
- Helló, Louis – szólal meg a vonal másik végén.
- Szia.
- Hogy vagy?
- Nagyon jól, van egy izgalmas hírem – mondom neki, és a körmeimet rágom.
- Mi az? – félig érdeklődőnek hangzik.
- Seattle-be költözöm a Vance Könyvkiadóval.
- Hogy mi?! Tényleg? Ez nagyszerű hír – feleli, én pedig tudom, hogy mosolyog. Nem számít, mennyire irányító vagy ítélkező az anyám, ő egyengette az utamat, hogy egy nagyszerű jövőm legyen, amiért hálás vagyok neki. – Mikor mész majd?
- Két hét múlva. Nagyon korán van, de készen állok – mondom neki.
- Wow, Louis, ez tényleg remek. Csak bizonyosodj meg róla, hogy koncentrálsz, és ne rontsd ezt el. Harry is megy Seattle-be? – tudtam, hogy megkérdezi, de a fájdalom a mellkasomban akkor is megjelenik.
- Nem, nem most legalábbis – nem akarom elmondani neki, hogy mi történik Harry és köztem.
- Az jó – figyelmen kívül hagyom megjegyzését, és várok, hogy ismét megszólaljon. – Ó, beszélni akartam veled a vacsoráról, ami Porteréknél volt a múltkor – persze, hogy velük vacsorázott.
- Igen?
- Igen. Egy kicsit meglepődtem, amikor találkoztam Natalie barátnőjével.
- Anya, egyáltalán nem érdekel Natalie barátnője.
- Borzasztóan hasonlít a barátodra a plázából – milyen barát a plázából? Rebecca? – A hasonlóság nagyon erős volt, káosz voltam aznap, amikor találkoztam vele, de megesküdtem volna, hogy…
- Az nem lehet… Rebecca itt lakik, és középiskolás – anya biztos összezavarodott.
- Natalie barátnője is ott lakik, azt mondta, kétórányira él innen. Bár úgy tűnt, nem ismert fel engem, így nem akartam felhozni egy country club vacsorán. Meg sem rándult, amikor kimondtam a nevedet a telefonba, de esküszöm, hogy ez ő – nevet fel kissé, én pedig elképzelem őt, ahogy a fogát piszkálja a kenyérpirítóban látszódó tükörképében.
Anyám a legnagyobb pletykakirálynő, és ha ez igaz, ez lesz a csúcspontja.
- Kizárt – felelem újra. Ez túl furcsa lenne, Rebecca meg Zaynnel jár, csak nem volt a közelben, mert Kaliforniában vol… Ó, Istenem. – Biztos vagy benne, hogy ugyanúgy néztek ki?
- Édesem, emlékszem arra az arcra. Láttad már a lány arccsontját? Hibátlan.
A szememet forgatom, és megpróbálom megérteni ezt. Mi arra az esély, hogy Natalie-nak és Zaynnek ugyanaz a barátnője? Ennek nincs túl sok értelme, ők teljesen ellentétek. Egy kicsit meglepődtem, hogy Rebeccának nem voltak tetoválásai, amikor találkoztam vele, de miért randizna két emberrel, aki kétórányira élnek egymástól.
- Ez olyan furcsa – mondom a telefonba.
- Jól tudom! Erre gondoltam én is. Porterék amúgy se nagyon szeretik őt, azt mondják, hogy nagyon udvariatlan.
- Én sem kedvelem őt, azóta, hogy találkoztam vele – nem kellett volna ezt mondanom, mert tudom, hogy anya Natalie-hoz fog futni, hogy elmondja neki és a családjának, ha nem Rebeccának magának.
Szegény Natalie, újra ez történik vele. Szegény Zayn, én visszautasítom őt, a barátnője meg megcsalja. Olyan balszerencsés.
- Nos, vissza kell mennem dolgozni, ne mondj semmit Natalie-nak a barátnőjéről, meg fogok bizonyosodni róla, hogy ismerem őt először is – mondom anyának, semmi szükség arra még, hogy megemlítsem Zaynt.
- Oké, holnap hívj fel megint, sose hívsz már fel. És még egyszer gratulálok Seattle-lel kapcsolatban, édesem. Csak emlékezz arra, amit arról mondtam, hogy ne rontsd el – emlékeztet, aztán leteszi a telefont.
Nem tudom elhinni, hogy nem raktam össze korábban, ugyanaz a név, és mindketten Kaliforniában síeltek, a gondolat szó szerint soha nem futott át az agyamon. Kétségkívül el kell mondanom Zaynnek, vagy legalább fel kell hoznom neki, mielőtt elmondom Natalie-nak. Az én dolgom egyáltalán elmondani nekik?
Nem, de muszáj. Mindkettőjükkel törődöm, Natalie pedig mindig is az életem egy nagy része volt, Harryig természetesen. Először Zaynnek írok.
*Szia, beszélnem kell veled valamiről.* Küldöm el.
Másodpercekkel később rezeg a telefonom az asztalon.
*Beszélhetünk most?* Írja.
*A gyakornoki állásomon vagyok, utána?*
*Minden rendben?* Kérdezi.
*Igen, csak beszélni akarok.*
*Csak mondd meg az időpontot.*
*17:30?*
*Jól hangzik, hol?*
Nem mondhatom neki, hogy jöjjön Liamékhez.
*Nálad?*
*Akkor később találkozunk :)*
Annyira szörnyen érzem magam miatta, Zayn olyan édes. Nem mintha úgy tűnt volna, hogy Rebeccára gondol, amikor nem volt a közelben, de megérdemli, hogy jól bánjanak vele, és nem fair, amit a lány csinál, ha ugyanaz a Rebecca. Van egy erős érzésem, hogy igen. Azóta nem kedveltem őt, hogy találkoztam vele, most már tudom, miért.
Olyan sok dolog megy át a fejemen, miközben Zayn lakásához vezetek. A költözés Seattle-be és Harry a legnagyobb dolog. Hogy fog Harry reagálni? Nem hiszem, hogy túl boldog lesz, de ez nem rajta múlik. Először is nem kellett volna Christiannak azt mondania, hogy nem akarok menni. Már olyan régóta vártam erre, és végre megtörténik. Bárcsak felhívhattam volna először Harryt és mesélhettem volna neki Seattle-ről, bárcsak izgatott lenne miattam és elmondta volna, milyen boldog, bárcsak azt mondta volna, hogy „alig várom, hogy Seattle-be költözzünk.”
De ez soha nem fog megtörténni.
Ha Harryt annyira érdekelné, nem hagyott volna faképnél tegnap este anélkül, hogy megmagyarázta volna. Nem is próbált meg bocsánatot kérni, sem megmagyarázni egyáltalán a távollétét ma.
Zayn egy meleg mosollyal köszönt, amikor kinyitja a lakása ajtaját.
- Milyen az idő odakint? – kérdezi, mikor megborzongok.
- Hideg – mosolyodom el, ő pedig arrébb megy az útból, hogy beléphessek a meleg lakásba.
- Minden rendben? Egy kicsit aggódtam, mióta írtál nekem – feleli. Sötét farmert és világoszöld pólót visel, amitől a szemei még gazdagabbak a színekben.
- Igen, csak mondanivalóm van neked, azt hiszem. De valami mást akarok elmondani először.
- A buliról? – kérdezi. Zayn ott volt?
- Elmentél? – érdeklődöm, félretéve a híremet.
- Igen, egy időre, de amint azok a sztriptíz táncosok felbukkantak, én eljöttem – dörzsöli meg a halántékát.
A lélegzetem eltűnik.
- Sztriptíz táncosok? – köhögöm.
- Igen, mindenki szét volt csapva, és mindennek a tetejébe még sztriptízesek is voltak. Az nem az én világom, így eljöttem onnan – von vállat.
Én sütöttem egy tortát Harrynek és azt terveztem, hogy vele töltöm a szülinapját, míg ő sztriptízesekkel részegedett le. Olyan idióta vagyok.